Forrás: www.konyves.blog.hu
Greskovits Endre: A Suttree-ban meg-megcsillan a később már szinte teljesen elenyésző remény
McCarthynak egyedi, és éppen emiatt nagyon jól felismerhető és azonosítható a prózája – műfordítóként hogyan jellemezné McCarthy világát, szövegeit, nyelvi fordulatait?
McCarthy prózája valóban egyedi, de ez a Suttree esetében még nem teljesen igaz, bár a nagyon jellemző, jól megkülönböztethető stílusjegyek – archaizálás, a hömpölygő, szinte barokkos leírások váltakozása a szikár, kopogónak hallatszó szöveggel, a párbeszéd-konvenciók semmibevétele, a szóalkotások – már itt is bőségesen jelen vannak. Mindezek miatt a fordítót (és az olvasót is) óriási erőpróba elé állítja, mondjuk úgy, hogy hosszú távú akadályfutásra készteti a szöveg, amit én személy szerint nem bánok, hiszen a fordító ilyenkor mutathatja meg igazán, ért-e a szakmájához vagy sem.
Fordítás közben mi okozta a legnagyobb nehézséget? Hogyan alakult ki az a nyelvezet, amely alkalmassá vált arra, hogy magyarra lehessen ültetni a szöveget? Igényelt ez bármiféle egyéni felkészülést, utánaolvasást?
Az ilyesmit az ember fordítás közben nem nagyon mérlegeli. Mivel még túl friss az élmény – négy kemény hónapot töltöttem a regény magyarításával, és bizony, megszenvedtem vele –, így utólag azt tudom mondani, hogy az igazi nehézséget a tennesseei táj és élővilág, a horgászat és a kagylóhalászat aprólékos leírásakor éreztem, ugyanis ilyenkor az embernek mindent ellenőriznie kell, utána kell néznie az olykor magyarul nem is nagyon létező elnevezéseknek, s ez szaggatottá teszi a munkát, megakasztja a lendületet. Persze nem állítom, hogy a déli szlenggel – különösen a börtönnyelvvel és a feketék argójával – ne lettek volna nehézségeim, de ott a szövegkörnyezet sokat segít, és ettől gördülékenyebben halad a munka.
McCarthy minden könyvének megjelenése eseményszámba ment és megy, egy élő klasszikus, regényei viszont csak a 2000-es évektől jelentek meg magyarul. Hol jelölné ki McCarthy helyét az amerikai kortárs irodalomban, kik azok a szerzők, akikkel rokonítható, melyek azok a műfajok, amelyek igazán közel állnak hozzá?
McCarthy ma már megkerülhetetlen szerző. Szokták mondani, hogy Faulkner köpönyegéből bújt elő, de ez főként a korai műveire igaz, és részben még a Suttreera is, hiszen ezt – hiába jelent meg csak ’79-ben – már az ötvenes évek elején írni kezdte, és kisebb-nagyobb megszakításokkal majd’ húsz évig dolgozott rajta. Igazából ez az a könyv, amelyben McCarthy először mutatkozik meg a maga teljes írói eszköztárával. Még érezni rajta a nagy déli szerzők hatását (Mark Twainét is, akinek gyermekhőseire McCarthy felnőtt vagy kamaszhősei sokszor emlékeztetnek), de már ott a későbbi nagy író, Az út, a Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék szerzője. És nagy különbség még a későbbi művek meg a Suttree közt, hogy ez utóbbiban még meg-megcsillan a később már szinte teljesen elenyésző remény.
Van olyan McCarthy-regény, amely bármilyen okból igazán közel áll önhöz?
Hah, még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy ne a Suttree legyen az – az eddig elmondottak miatt. Egyébként is szeretem az ilyen „átmeneti” jellegű regényeket.
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott