Forrás: konyvparfe.blog.hu
Ha Tsík Sanya nem nyomja a kezembe ezt a könyvet, magamtól biztosan nem veszem le a polcról. Már a külleme is furcsa. Az, hogy fekete fehér, még hagyján, de a borító és a benne lévő rajzok már-már szürreálisak, néhol egészen ijesztőek. A szürke grafitceruzával készített illusztrációk eszméletlen hangulatot kölcsönöznek a könyvnek. Kétségtelenül művészi kiadvány. Gyorsan átpörgettem a lapokat és meghökkenve néztem a képeket, mert ott aztán mindenfélét láttam. Mackó-manószerű lényeket, dögevő növényeket, de még egy vécékagylót is. Teljes szívvel mondhatom, hogy lesokkolt a látvány és a lényeg, picit tartottam tőle. Értetlenül álltam előtte, de azért mégis belesüllyesztettem a táskámba. Aztán otthon elolvastam. Egyszer... kétszer... háromszor. Nem bírtam betelni a történettel, a képek pedig egyszerre értelmet nyertek. Végül zöld jelzést kapott a könnycsatornám és elpityeredtem. Ez a kis 10 perces olvasmány olyan emlékeket hozott elő, melyeket már nagyon régen eltemettem. Dezső Andrea Mamuskája az emlékezés és a gyász könyve, ugyanakkor megható, szép és különleges.
A könyv négy részre tagolódik és egy kislány rövidke elbeszélései követik egymást. Az árvíz, A vőlegényvásár, A kertben, végül az én személyes kedvencem: A búcsú. A lány az anyukájának mesél és visszaemlékszik a nagymamájára, ugyanakkor azt is tudjuk, ezekben az elbeszélésekben egy gyerek fantáziája keveredik a valósággal. Mégis nehéz megmondani, hol az a pont, ahol összemosódik a valóság és a kitalált történet. A könyv ezzel a mondattal indít:
"Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám."
A nagymamával közös kalandokról szőtt emlékek elevenednek meg a lapokon, melyekről kiderül, meg sem történhettek. Hiszen a gyermek akkor még meg sem született! Az árvíz résznél megtudjuk, hogy a nagymama nem lehet benne a történetben, mert akkor már nem élt. Arra pedig hogyan emlékezhet a kislány, hogy választotta ki a mamuska a papuskát a kérők közül? Az édesanya fejcsóválva hallgatja a történeteket, majd annyit mondd: "Futás játszani! ... Menj, nézegesd egy kicsit a képeskönyvedet!"
A gyerek előhívja képzeletbeli barátait - Dadit és Jajit. Együtt olvasnak, hintáznak, bújócskáznak. Engem ez a rész nagyon mélyen érint, mert igaz, hogy a képeken a kislány nevetős és vidám, de mégis egyedül van. Nincsenek mellette gyerekek, csak Dadi és Jaji, a kis képzeletbeli manószerű társai. Együtt játszanak a mamuska kertjében is, ahol hatalmas tökök alatt bujkálnak, és a liliomok magasra nőnek, a levelek pedig titokzatosan suttognak a fülükbe. Végül a búcsúról mesél, mindezt meseszerűen, ahogyan egy gyermek fejében lejátszódhatna egy temetés. Az édesanyja pedig végre megérti, hogy nem az a fontos, hogy a kislány nem a valóságot mesélte el, hanem az, hogy mindeközben mit érzett, mi ment végbe a kicsi lelkében.
A cikk folytatása IDE KATTINTVA olvasható.
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott