Forrás: revizoronline.com
Grecsó Krisztián húsz évvel ezelőtt költőként bukkant fel a magyar irodalomban. Akkori versei saját bevallása szerint is csak szárnypróbálgatások voltak. Az új kötet új témái hang- és korszakváltást jeleznek.
„Meddig hittem én is, a kevélység
elzálogosított szolgája,
Hogy meghatároztam magam,
Nem üres zsolozsma rólam a leltár,
De mára csak a szégyen
zselével kenegetett sebhelye maradt,
Hogy valaha könnyedén beszéltem
A távlatról,
Ami emberi szívvel felfogható.”
(Mint akinek hagyaték)
Ez a köteten is látszik. Bár a témák sokfélék, négy szál összeköti őket. Első a felépülés a daganatos betegségből, ehhez kapcsolódik az istenhit alakulása, valamint a költői példaképek: Babits, Berzsenyi, Juhász Ferenc, Kosztolányi megidézése; illetve az apává válás. Fura csavarja a sorsnak, hogy manapság mi ugyanazokat a kérdőjeleket járjuk körbe, mint a költő: Mit büntet Isten a betegséggel? Hogyan dolgozzuk fel a bezártságot, magányt? Gyógyulás után ugyanonnan folytatódik az élet vagy a világ örökre megváltozik? És mennyi marad a régiből?
„A jobb szemem
Az alaktalanság bélyege,
És persze hogy
Ropog a hiúság stoppolt orkánkabátja is,
De annak, hogy abból a szemből
Másik ember néz vissza rám
Mégiscsak hozzám van köze.”
(Az én arcom)
A kérdőjelek Grecsó-féle feloldása a leltár. Elvégre meggyógyult, ilyenkor érdemes rendezni a sorokat, megnézni mi maradt. Nem sok. Egy vidéki gyerekkor, amiből – perspektíva híján – kitörni vágyott, kudarcok, sikerek, sok félelem és kevés öröm - legalábbis a betegség és a gyógyulás szemüvegén keresztül. Betegsége előtt talán egészen más választ adott volna. Ám a verseket átitató bűntudat, önutálat arra enged következtetni, a betegség miértjére egyedül a büntetés a válasz. Ide csatlakoztatható be az istenhit kábele. A szerző az említett Népszava-interjúban azt mondja: istenhite ambivalens. Ez a versekben is megmutatkozik. A betegség hatására komolyan meghasonlott. Sőt, ami érdekesebb, elsősorban a gyógyulás miatt vonja kérdőre Istent.
„Milyen óvatosak az újratanult léptek!
A tesztelt gyógyulás árnyéka sötét
Mint a dögkút megkezdett mélye.
Nem kérem, mondd meg, fogadás-e
Ez is, mert a játékot
Meg nem unhatod, és sosincs vége.
Vagy ez valami megíratlan métely?
Úgysem szólnál hozzám,
Hiszen nem vagyok rá méltó,
Hogy szabadon gyötörjön a kétely.”
(Arctalan ima)
Egészséges, ép emberként hajlamosak vagyunk a betegekkel együttérezni, sajnálni és önkéntelenül is a betegség értelmezésének feladatmegoldós, büntetéses irányába lökni őket. Gyógyulásukat viszont megtisztulásnak, a remény feltámadásának tekinteni. Pedig a betegség elmúlása még nem oldja fel sem a miértet, sem a "mi lesz"-t. Annak, aki megjárta a rák gyógyításának kábító, vegyszeres, sugaras útját, egyáltalán nem egyértelmű ajándék a megmaradt, roncsolt test. Hasonlóképp az, aki átélte a világ továbbműködését önmaga nélkül, barátkozni kezdett a halál gondolatával, nem egyértelmű ajándék a szakadék széléről való visszarántás. Sőt, sokkal inkább tekinthet rá büntetésként. Egészen addig, míg nem talál új célt magának. Ha viszont a betegség korábbi életéért sújtotta, a korábbi célok nem működnek.
Itt kapcsolódik a történetbe a szerző tavaly született kislánya. Ugyan Grecsó egy-egy fél mondatban utal a kételyeire, de – szemben a betegségről szóló verseivel – alapvetően ezeket a váratlan boldogság, az új kihívás izgalma hatja át.
„Máshogyan értem miatta a testem, innen jövök,
És ez lesz vándorlásom mennyei Ithakája.
Mennyi megkezdett mondat csonka töve áll ki,
És tanúja a magától megújuló test pusztulásának.
Alszik, s az arcán nincsen semmi ránc.
Illatozik belőle, mint az élesztő, a tömény tökéletesség.
Milyen élet-meredély ez, miféle mélytengeri sötétség,
Hogy magáról hite nincsen, és hogy e világnak Sehol a határa.”
(Saját nyomok)
Magamról többet, mondja a cím. Valóban. Meztelen jegyzetek ezek az önismeretről, önmagunk megszeretéséről.
A magány legmélyebb pillanataiban mind kapaszkodókat keresünk. Sorstársakat, mintákat a túlélésre. Ezért fordult Grecsó Krisztián a költőelődökhöz. Babits Balázsolásának egy külön versciklust szentelt, benne egy Esti válasszal. Juhász Ferenc, Berzsenyi, Kosztolányi verses kérdéseire egy-egy alkotással felelt. Mint amikor egy pszichológus útmutató kérdéseire válaszolva igyekszünk rendet csinálni saját lelki kuplerájunkban.
Így érkezünk vissza a cikk elején elejtett gondolathoz: az nem kérdéses, hogy a koronavírus után a világ megváltozik. De mihez kezdünk majd vele? Grecsó Krisztián verseskötete egy nagyon fontos, bár prózába egyszerűsítve közhelyes tényre hívja fel a figyelmünket: aki nem tanul a múltjából, újra és újra elköveti korábbi hibáit. A gyógyuláshoz mindannyiunknak – egyenként és közösségben – leltárba kell vennünk a hibáinkat, céljainkat, ugyanolyan bátorsággal és kérlelhetetlen önkritikával, ahogyan Grecsó.
Lapozzuk fel a Magamról többet verseit és sorról sorra végezzük el a saját mélyfúrásainkat!
Juhász Tamás recenziója
„A CoDexben gyakorlatilag bekezdésenként cserélünk műfajt, mondjuk egy giccses szerelmi jelenetből pornóba, innen thrillerbe, onnan szürrealista prózába, majd szimpla realizmusba csöppenünk. És még csak pár oldalt haladtunk… Hogy ennek van bármiféle értelme, többletjelentése? Vagy csak egy jól kivitelezett posztmodern ujjgyakorlat? Na, ezen én is sokat töprengtem az első két egység során, hogy a végére aztán persze kitisztuljon a kép."
Bak Róbert
„Vajon ki vitte el az egész cirkusz orra előtt Gerbera Erzsébet gyönyörűséges szirmait? A nagy rejtély nagy nyomozót kíván és élénk képzeletet az olvasótól. Darvasi László új Pálcika-története ráadásul nem csupán behúz varázslatos világába, de megszólít és játékos feladatokat is ad."
7 éves kortól ajánlott