Forrás: www.litera.hu
Vannak első-látásra-szerelem-gyerekkönyvek: az ilyeneknek annyira elragadóak (kedvesek, szépek) a borítórajzaik és az illusztrációik, hogy azonnal heves vágyat keltenek a hosszas és elmélyült nézegetésre. Aztán meg arra, hogy kisilabizáljuk – vagy ha még nem tudunk olvasni, akkor felolvastassuk valakivel – a rajzokat körülvevő szövegeket, mert az illusztrációk kíváncsivá tesznek. Tudni szeretnénk, milyen vers tartozhat például ahhoz a képhez, amelyen egy hatalmas rák üldöz egy kutyát, miközben a kutya feje fölött ott lóg egy horogra feltűzött hamburger.
Király Leventének a Manó Könyvek Kiadónál megjelent verseskötete is ilyen: hamar meggyőz, pontosabban sokat ígér, és az ígéreteket aztán be is váltja. Az illusztrációk második pillantásra még izgalmasabbak. Igor Lazin színes képei nemcsak felkeltik a kíváncsiságot azzal, hogy szemléltetik a versvilág néhány tartalmi elemét, de mindig tovább is gondolják az alapötletet. Ami a versben vicces, azt Lazin egy csavarral még viccesebbé teszi, újabb elemeket visz bele a történetbe. Van, hogy még verbálisakat is. Az egyik kutya, akit úgy jellemez a költő, hogy „profin béget,/ tereléstant is tanult!", a rajzon egy juhval áll szemben, és odaszól a juhnak, hogy „beeee, beeee!" (ez nagyjából egyezik a versben történtekkel), mire a juh visszakérdez: „EEEB?" (a szövegben nincs szó juhról, idegen nyelvet beszélőkről, szóvicceket gyártókról pláne nincs).
És akkor most végre valamit mondjak a versekről is, amelyek egyáltalán nem maradnak alul az illusztrációkkal szemben. A kötet szerkezete – elnézést a gyerekkönyv-kritikába nem illő hasonlatért – Esterházy Péter Egy nő című könyvét juttatja eszembe. A több mint negyven vers mindegyike egy-egy kutyát mutat be, és legtöbbjük azzal az esterházys fordulattal kezdődik, hogy „Van egy... (kutya/kutyám/kutyánk)", vagy egyszerűen csak, hogy „Van egy...", majd utána a fajtamegnevezés, sok esetben pedig az illető kutya „személyneve" is. Azt, hogy személynév, nem is kellene idézőjelbe tennem, mert ezeknek a kutyáknak a többsége emberszerűbb, mint Petőfi Morzsája, aki legfeljebb csak a fülét tudja hegyezni a költő intelmeire: a Szafaládé nevű kutya „művtöriből diplomázott", a (név nélküli) skót juhász „sokat spórol, pulcsit horgol", Gondolat pedig „pudingot főz,/ klubban időz, bélyeget gyűjt, s gombokat". A könyv egyik humorforrása éppen ez a vicces antropomorfizálás, legfőképpen pedig az, hogy a kutyák otthonosak azoknak az elektromos eszközöknek és szolgáltatásoknak – walkie-talkie, GPS, skype, netes vásárlás stb. – a világában, melyek csak nemrég nyertek polgárjogot a gyermekvers-irodalomban. (Egyébként arról, hogy mi férhet bele a gyerekversekbe, napjainkban is folynak indulatos viták, lásd Tóth Krisztina pitbullról szóló versének fogadtatását a pitbull-tulajdonosok körében.
Szerencsére az iPhone-gyártók még nem tiltakoztak Király Leventénél amiatt, hogy az iPhone a kutyát sem érdekli, legalábbis a kötetben említett Bábolna nevűt nem. Sőt, a pitbull-tulajdonosok ez alkalommal kifejezetten elégedettek lehetnek: itt a pitbullokat Pörölyke, egy udvarias pincér-kutya képviseli.)
Nem használható kutyaenciklopédiaként a könyv, nem is hiszem, hogy valaki ezzel az elvárással venné kézbe. Ami talán mégis meglepő, hogy kicsit sem igazodik a természetismereti tudásunkhoz. A versek nagytöbbségében nincsenek fajtákra jellemző leírások: amit a skót juhászról vagy a dobermanról állít a költő, azt akár a pincsiről vagy a töpszliről is mondhatná, és fordítva. Ez többnyire még a külső bemutatások esetében is így van, például az, hogy „füle csálé/ szőre loncsos,/ farka lompos", nagyon sok kutyafajra ráillik. Persze vannak kivételek is: Angelo, a huskyk gyöngye – a husky köztudottan szibériai eredetű fajta – fjordban úszik, szánt húz, ezek a tevékenységek a puli kutyához például nem illenének annyira. De legtöbbször sokkal inkább a nyelvi játékosság szervezi, teremti a versvilágot, mintsem a pontos ábrázolás vágya. A husky kutyáról, Angelóról szóló versnél maradva: az Angelócska rímhívó szóra az „ócska" felelő rím azonnal adja magát, és abból aztán megszületik egy párbeszéd és egy élethelyzet („Merre jártál, Angelócska?/ Az alibid, jaj, de ócska!"). Gyakran egy névből – fajta- vagy tulajdonnévből – bomlik ki a teljes történet. A mulattatás, a szavakkal, hangzással, képekkel való játék, illetve a meghökkentés és a szellemesség, a képzetek szokatlan összekapcsolása sokkal fontosabb tehát, mint a biológiai jegyek, a szakszerű leírás és osztályozás.
Örömhormonokat szabadíthat fel az olvasóban a hibátlan forma, a verselés profizmusa is. Az egy-, két- vagy háromszakaszos költemények mindegyike ugyanarra a versszak-képletre épül: az első két sor és az ötödik, illetve a harmadik és a negyedik sor egyforma hosszú, az utóbbi kettő általában rövidebb, mint az előbbi három, és a rímképlet is ennek megfelelően: a-a-b-b-a. Ezerszer ismétlődik tehát a versszakok ritmus- és rímképlete. A gyerekeket ez aligha zavarja, ők imádják a végtelen ismétléseket, de az idősebbek számára sem válik unalmassá, mert az, hogy a versszak utolsó sorában visszaköszön az első két sor ríme, újból és újból azt a fajta esztétikai örömöt váltja ki, ami a meghökkentésből, a humorból, az „ismétlődés kicsit másként"-ból szokott fakadni. (pl. „Tofu, az új havanese/ egész nap csak heverészne./ Hívom hosszan.../ meg se moccan,/ tojik már ő az egészre.")
Kutyával, macskával könnyű sikert aratni bárhol: utcán, médiában, művészetben, reklámban – főleg gyerekeknél. Ugyanakkor rettentő nehéz újat, giccsmenteset kitalálni, megírni, létrehozni. Ennek a könyvnek sikerült: szövegében, illusztrációjában egyképpen.
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott