Forrás: konyv7.hu
Mark Haddon angol író még 2003-ban írta be magát kitörölhetetlenül az olvasók szívébe (és a köztudatba) A kutya különös esete az éjszakában c. regényével, melyben egy autista kisfiú göngyölít fel egy bűntényt. A könyv számos kritikai elismerést kapott, és egy darabig úgy tűnt, Haddon marad a gyermekbarát fikció területén; ám az eredetileg 2019-ben megjelent és immár magyarul is olvasható A delfin minden előzetes elvárásunkat felülírja.
A delfin egy eszeveszett, nyaktörő utazás, kegyetlen és lehengerlő egyszerre, elborzaszt és mégis letehetetlen. Már a történet nyitójelenete is előrevetíti az erőszakot, amiből később sem lesz hiány a regényben: az állapotos svéd színésznő, Maja repülőgép balesetet szenved, és a pilótával együtt szörnyethal – ám a gyermeket, egy kislányt, sikerül megmenteni. Angelica így kerül apja, a különc milliomos Philippe gondozásába, aki a világtól elzárva neveli, és ahogy a lány cseperedik, egyre inkább az anyját látja benne; olyannyira, hogy végül elkezd visszaélni a helyzettel. „Mikor megy át Philippe érintése az ártatlanságból valami sötétebb dologba? Egyáltalán tudatában van, hogy átlépett egy határt? Vagy már kezdettől ott volt a romlás abban, ahogyan fogta a lányát és játszott vele?” Mire Angelica tizenhat éves lesz, már jó ideje folyik a beteges viszony, és a lány egyre szótlanabbá válik. Ekkor azonban feltűnik a színen Darius, apja régi üzlettársának fia, akit megbabonáz a lány szépsége, és elhatározza, hogy kiszabadítja onnan. A mentőakció szinte akciófilmbe illően zajlik, ám meghiúsul, és Darius kénytelen elmenekülni, mégpedig a Delfin nevű hajó fedélzetén. Azonban itt ugrik egyet a narratíva, ugyanis a hajó és legénysége egy különös viharba keverednek, és mire feleszmélnek, Darius már nem is Darius, hanem Pericles, Tyrus hercege.
Ha a név és a szituáció ismerős, az nem véletlen, Haddon ugyanis azt választotta, hogy újrameséli Pericles (vagy egyes változatokban Apollonius) történetét. Apollonius története népszerű volt a középkorban, ezt dolgozta át Shakespeare valószínűsíthetően George Wilkins segítségével színművé. A történet szerint Pericles meg akarja szerezni Antiochus király lányának kezét, a király ezért azt kéri tőle, fejtsen meg egy fejtörőt – a versike megoldása azonban az, hogy a király viszonyt folytat lányával, Pericles ezt nem válaszolhatja, hiszen akkor kivégeznék, így menekülőre fogja. A lányról, aki a darab során végig névtelen marad, többet nem is esik szó, csak amikor apjával együtt felborul kocsijuk, és mindketten halálukat lelik a balesetben.
A delfinben azonban a nők is a férfiakkal egyenlő szerephez jutnak, sőt, gyakorta többre is képesek náluk. Angelica az egész ház életét felbolygatja hallgatásával és hogy Darius félresikerült mentőakciója után nem hajlandó magához ételt venni; Dionyza egy vérbeli, kegyetlen cselszövő; Pericles felesége Chloë sosem volt hajlandó az előírt normák szerint viselkedni; lányuk Marina pedig minden esélyt meghazudtolva tölt napokat étlen-szomjan az erdőben.
Mark Haddon nem könnyíti meg az olvasót dolgát, a szöveg ide-oda csapong idősíkok és szereplők, nézőpontok és történetek között. Egyik pillanatban még a lesoványodott Angelicát látjuk magunk előtt, a következőben már Diana istennő templomában állunk, vagy éppen Shakespeare-rel és Wilkinsszel botladozunk a szellemvilágban. Valóban egy vad utazás képe jellemzi a legjobban a regényt, ahol minden sarkon egy új fordulat, egy új élmény vagy éppen egy új veszély leselkedhet, és sosem tudjuk, mi vár ránk. Ha Haddon nem fűzné ilyen mesterien össze a szálakat, könnyen zavarossá és kibogozhatatlanná válhatna a történet; ám Haddon ügyesen vezeti az olvasót a szavak labirintusában, hogy aztán éppen ott bukkanjunk ki, ahol ő szeretné. Erőssége még a negatív karakterek megformálása: a regény antihősei egytől egyig ellenszenvesek, mégis mindannyiuk viselkedésére találhatunk magyarazátot – az más kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e azt elfogadni avagy sem. A nyelvezet gyönyörű, néha már-már líraiba csap át az olyan képekkel, mint „Úgy fogja kezelni a fájdalmat, mint egy törött csontot. Erős sínbe szorítja, és majd úgy mozog, hogy ne terhelje.”; ez javarészt a fordító, Sóvágó Katalin érdeme.
Olyan tehát A delfin, mint egy nagy, összegabalyodott cérnagombolyag, amit rétegről rétegre kell lefejtenünk, hogy eljuthassunk a közepéig, és végre kiegyenesítsük a szálat. Sorsok fonódnak egymásba időn és téren át, gyakran nem lehetünk biztosak benne, éppen kinek a szemszögéből is látjuk az eseményeket, és hogy ez a nő egy másik nő-e, vagy egyáltalán, lehet, hogy az összes nő mind egy? És amit olvasunk, az valóban megtörténik-e, vagy csak Angelica könyveiben, esetleg fejében játszódnak a jelenetek? Ezekre a kérdésekre a szöveg nem kínál egyértelmű választ, így az olvasó dolga, hogy ő is fellépjen a Delfin szálkás deszkáira, és miközben a hajába kap a szél, és sós pára illatát hozza felé, ő is elinduljon ezen az utazáson, mely végén talán a válaszok várnak rá.
Bráder Edina
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott