Bod Péter Megyei KönyvtárKovászna Megye

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Forrás: konyves.blog.hu

Július végéhez közeledve talán némi meggondolatlanságra vall kiosztani az év regénye címet, de Péterfy Gergely Kitömött barbár című könyvének olvastán minden más jelző értelmét veszti. Érzékenyen, óriási tudásanyaggal felvértezve, remek stílus- és arányérzékkel megkomponált regényről van szó, amely a felvilágosodás korából szolgál ma is aktuális tanulsággal az új eszmék híveinek és ellenzőinek. A hét könyve a Kitömött barbár, amely Kazinczy Ferencnek, a nyelvújítás vezérének őszinte, mély barátságát énekli meg a rabszolgasorból frater terribilis-szé emelkedett színesbőrű szabadkőművessel, Angelo Solimannal. Nem lennénk meglepve, ha a jövő évi Aegon-gála környékén még nagyon sokat hallanánk kettejükről. (A regénybe ITT tudsz beleolvasni.)

Péterfy Gergely jelentős fórral indult, amikor elkezdte írni a regényt. Olyan témát talált, amire még évszázadokkal a felvilágosodás után, egy - túlzó fogalmaink szerint - felvilágosult jelenben is felkapjuk a fejünket. Ami a tizennyolcadik századi Bécsben botrányos és boszorkányos egzotikumnak számított, ma már kultúrtörténeti kuriózum, amelyről épp olyan szemérmetlen, habzsoló tudásvággyal, olyan elemi erejű kíváncsisággal olvasunk, ahogy a 27 éves Kazinczy itta harmincnyolc évvel idősebb barátja szavait. Péterfy Gergely ugyanakkor jelentős hátrányból indult, amikor úgy döntött, regényt ír a különös barátságból, magyar források ugyanis csak szűkösen álltak rendelkezésére.

A szerző 2001-ben, egy Kazinczy Ferenc utazásai című könyvben találkozott először Kazinczy és Soliman barátságával, ám mivel a kötet lábjegyzetei nem nyújtottak elegendő pluszinformációt, úgy döntött, alaposabban utánajár a témának. A Magyarországon elérhető, szabadkőművességet tárgyaló szakirodalom nem bizonyult kielégítőnek, ezért megpályázta az Eötvös-ösztöndíjat, és négy hónapot töltött kutatással a bécsi levéltárban és az Osztrák Nemzeti Könyvtárban. Péterfy 2009-ben, a Soliman-projekt számára létrehozott blogon tette elérhetővé a kutatások alapján készült PhD-dolgozatát, melynek tartalmát nem kötelező ugyan ismerni a Kitömött barbár olvasásához, de mi erősen ajánljuk. Épp olyan, mint egy tökéletes lábjegyzet (az összehasonlítással nem lábjegyzetté degradálva a dolgozatot), ami nem szakítja félbe az olvasást, hanem tisztes távolból világítja meg az összefüggéseket, és sarkall további kutatómunkára. Angelo Soliman története még ma is kényelmetlenül érinti a bécsi értelmiségiek egy részét, írja Péterfy, ez pedig azt mutatja, hogy a test kálváriája még mindig elevenen és kényelmetlenül él a köztudatban. Ráadásul ma aktuálisabb, mint valaha.

Minden látható és elképzelhető különbözőségük dacára Kazinczy és Soliman nem csak jó barátok, hanem egymás tükörképei is voltak. Mindketten fogolyként élték az életüket, előbbi saját elméjének, utóbbi, hiába volt tudása hatalmasabb, mint számos kortársáé, elsősorban saját testének foglyaként. Solimant szembetűnő mássága tette barbárrá a korabeli ember szemében, Kazinczyt, pedig először 12 éves korában, Bécs győzelemtől megrészegült pórnépe bélyegezte barbárnak. Mindössze azért, mert zsinóros mentében, sarkantyús csizmában, prémes süvegben korzózott a császárváros utcáin a magyarságát daccal vállaló apjával. „Ferenc ekkor határozta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az ürességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés – hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.” (239.o.) Túl a párizsi forradalmon aztán, „amely hirtelen feleslegessé tett minden óvatos és tapogatózó jobbító kísérletet”, a regény egyik leghatásosabb jelentében ez a két nemkívánatos barbár teljes prémes süveg-selyemturbán öltözetben sétált végig a Grabenen, kinevetve saját idegenségét, mert tudta, hogy más lehetősége már nem nagyon maradt.

A barbárság nem csupán kettejük sorsát befolyásolta, de Kazinczy feleségének, a megszállott szabadkőműves apa, és a börtönviselt férj oldalán élő-felnövő Török Sophie-nak életét is meghatározta. Ő nem férjéhez, sokkal inkább annak barátjához hasonult – ezt a hasonlóságot pedig a regény utolsó bekezdésében megmásíthatatlanul el is ismerte. Gondosan megmunkált alabástromszobor volt, a kitömött ébentest tökéletes ellenpárja, akit Kazinczy nőeszménye formált véglegessé.

„Tökéletesen megrajzolta a szerepet, még a véletleneket, az esetlegességeket, a szabad kádenciákat is belekombinálta: én voltam az a feleség, aki műveltségben egyenrangú társa, csak annyiban különbözik tőle, hogy a múzsai művészetek közül csak a festészet és a zene felel meg a képességeinek, női léte azonban feljogosítja, hogy kiszámíthatatlan és szeszélyes legyen.” (366.o.)

A regény jelenében már csak az asszony van életben a „barbárok” közül, visszaemlékezései foglalják keretbe a történetet. Ő az, aki a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, a vörös szekrényben helyet kapott, fekete testtel szemben állva felgöngyölíti Kazinczy és Soliman életének és barátságának történetét. Az elbeszélő szerepét a visszaemlékezésben néha Kazinczy ragadja magához, de a keserű emlékeket legtöbbször Sophie-tól halljuk, aki tűpontosan analizál, és a felvilágosodás eszméinek eltiprása utánról, a változással nem kecsegtető jelenből fejti vissza a múltat. Akkor már pontosan tudja, hogy az eltelt időben mennyi minden benne volt már akkor, „amikor még nem tudták, hogyan kell kiolvasni a jeleit”.

Kazinczy legnagyobb sikere, a nyelvújítás, mint személyes bosszú, ügyes provokáció jelenik meg a regényben, célpontja pedig az igaztalanul vádoló udvar. Szabadulása után Kazinczy sajátos megtorlást választ, és azt a fegyvert fordítja fogva tartói ellen, melynek ők is a birtokában vannak, ám kezükben sosem lesz annyi erő, hogy meghúzzák a ravaszt. Célja „elvenni tőlük a nyelvet, amelyen beszélnek, átalakítani, kicserélni és leírni őket vele. Leírni a gyávaságukat, a műveletlenségüket, a kapzsiságukat, leírni arcuk színét, reszkető kezüket, elakadó lélegzetüket, krákogó hangjukat, zavartan ugráló disznószemük tompa kis fényét.” (65.o.)

Nem csak Kazinczy és Soliman idegensége, de a felvilágosodás eszméit erőszakkal elfojtó, minden sajátjától eltérő gondolatot zéró toleranciával kezelő udvar, és a kolerajárványt babonákkal és népi hiedelmekkel megfékezni próbáló parasztság fellépése is hasonlóságot mutat. Az előítélet mindkét esetben a nemtudásból, a légből kapott fantazmagóriákból fakad, nem törődve időmúlással, rációval. Széphalmi birtokán nyomorogva Kazinczynak mindkettővel meg kell küzdenie.

„Ahogy Erzsó szokta mondani, aki harminc éve szolgált bennünket, mi olyanok voltunk. Olyan: ez volt a ránk leggyakrabban használt jelző. Azért voltunk olyanok, mert nem tudták kimondani, hogy milyenek. Sem megmondani, sem kimondani nem tudták azokat a szavakat, amelyekkel megnevezhették volna Ferencet.” (31.o.)

Kazinczy idegeit a családi mikrokörnyezet is próbára teszi – anyja vasladyként őrzi a család becsületét, öccse pedig státuszfogolyi, felségárulói, halálraítélti múltján próbál nyerészkedni. Péterfy olyan érzékletesen festi le a féltékeny Dienes kicsinyességét, bosszúszomját és hatalomba beletorzult arcát, hogy figurája bátran pályázhatna az utóbbi idők leggerincetlenebb, leggonoszabb, leggyűlöltebb regényhőse címére. A kötet többi alakja sem simul bele észrevétlenül a szövegtestbe. A szerző még a legutolsó mellékszereplő figuráját is olyan biztos kézzel tölti meg tartalommal, mint ahogy Franz Thaller töltötte újra élettel a testről leválasztott, gordovány-színű bőrt. Ezzel a hasonlattal pedig el is érkezünk a regény egy fő irányvonalához, a test és a testiség kérdéséhez.

A Kitömött barbár a test regénye. Soliman egész életében bőrszíne rabságában vergődik – feketesége hol különlegességet és kivételességet biztosít neki, hol megalázottá, kívülállóvá, sőt ellenséggé teszi. Még Bécs másik fekete lakójának, a schönbrunni állatgondozónak, Pietro Angiolának szemében is. Bőre kezdetben árucikké, a feljebbvalók játékszerévé, a plebsz gúnyos tréfáinak tárgyává változtatja, ám az idő múlásával egy nemesebb ügy, a szabadkőművesség szimbóluma lesz, hogy végül azzá váljon, ami „a legvégső lényege” volt – botránnyá. A Természetrajzi Múzeum diorámájának részeként, teljes törzsi díszben, három másik sorstárs, és megannyi egzotikus állat társaságában kitömve hirdette, hogy nem ő a barbár, hanem a preparálását elrendelő udvar. Az udvar, amely felsőbbrendűségét akarta megénekelni általa, és precedensként lökte oda természetellenes pózba merevedett testét a felvilágosodás eszméivel parolázó lázadóknak. Nem csak a fekete sziluett, és a nyúzáskor feltörő nedvek és szagok hirdetik a test mindenhatóságát és sebezhetőségét – a test metaforaként húzódik végig a köteten. A kolerajárvány a szellemi világégéssel, a páholyrombolással és az agresszív cenzúrával egy időben söpör végig az észak-magyar vidéken, nem kímélve sem urat, sem parasztot. Török Sophie-n pedig már testi tünetekkel is kiütközik az egyre mélyebb nyomor, az egyre nagyobb nélkülözés. Kazinczy egyik utolsó örömét a közös séták jelentik német múzsafeleségnek öltöztetett asszonyával, ám Sophie lába egy idő után megtagadja a szolgálatot.

Angelo Soliman utolsó lakhelyének, a múzeum vörös posztóval bevont tárolójának üvegében Kazinczy Ferenc és Török Sophie élete és kora tükröződik. Barbárok ők is, akik másságuk miatt űzettek ki az udvari paradicsomból. Ott állnak az üvegkalickában Soliman kitömött teste mellett, és az üveg mögül tekintenek vissza életükre, melyet mindig mások formáltak olyanná, amilyen. Tragikussá, nagyszabásúvá és emlékezetessé. Péterfy a regénnyel újabb rétegeket adott az emlékezéshez. A Kitömött barbárt évtizedek múltán sem kell majd poros raktárba száműznünk, mint egy felkavaró, botrányos emberi preparátumot, vagy egy szárnytollát vesztett struccot. Merész, okos, nagyon mai mestermű. A mesterműveket pedig mutogatni illik.

Mi történik?

A hét könyve

A hét gyerekkönyve