Forrás: www.litera.hu
Szvoren Edina legújabb könyve olyan összetett, hogy komplex elemzésére ezeken az oldalakon nem teszek kísérletet. Ahogy első olvasásra nehéz lenne megválaszolni az olyan, egyébként releváns kérdéseket is, hogy miért van a kötet két részre tagolva, és mi a lényegi különbség az Ohrwurm-jegyzetek és a novellák között, azonkívül, hogy az utóbbiak hosszabbak. Történt-e fontos változás az elbeszélő módban az előző novelláskötethez képest? Mit tudhatunk meg a világról ezeknek az írásoknak a segítségével?
Tapogatózó tájékozódásunk első lépéseként mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az első, mintegy mottóként kiemelt darab egyben a címadó írás is, ami némiképp azt sugallja, hogy itt valamiféle kulcsot kaphatunk a továbbiak megértéséhez. A Mondatok a csodálkozásról egyes szám első személyű elbeszélője a már korábbi írásokból is ismert kívülálló, aki átlag alatti szociális készségeit az érzelmek szokásos kifejezésének autisztikus és mechanikus utánzásával próbálja kompenzálni, nem sok sikerrel. A „csodálkozás”, amelyre a főhős állítása szerint képtelen, jelölője az egész társadalmilag elvárt viselkedés-komplexumnak, és annak az egyezményes nyelvnek, amit a „normális” emberek beszélnek, és amelynek szabályait a kívülálló elbeszélő bár pontosan képes elemezni, de alkalmazni nem tudja vagy nem akarja. Ő nem érti, miért kéne bármin is csodálkozni, amikor valójában minden megtörténhet (és a további történetek tanúsága szerint meg is történik).
Az író korábbi novelláihoz hasonlóan itt is találkozhatunk azzal a megoldással, hogy a legszívszorítóbb tényeket mintegy mellékesen odavetve, érdektelen dolgokkal egy szinten említve, körülményeket ecsetelő mellékmondatokban vagy hasonlatokban mintegy véletlenül elejtve közli; ilyen például, hogy a szülőknek két külön heverőjük volt, hogy a vitrint valaki ököllel beütötte, vagy hogy az anya évtizedek óta halott. Ezeknek a közléseknek rendszerint nincs folytatásuk, a sejtetéssel a feldobott labda nyugtalanságát hagyják maguk után.
A korábbiakhoz képest viszont mintha többet játszana az elbeszélői pozícióval: az elbeszélő és a történet közé néhány darabban még egy szemtanút is beiktat, és az elbeszélő rendszeresen értelmezi is a szemtanú beszámolóját, korrigálja nyelvezetét. A nyelvhasználat egyediségénél, vagy egyes társadalmi csoportokhoz köthető jellegzetességeinél sokat időzik; a szóhasználat mint az egyéniség kifejezésének egyik legfőbb eszköze jelenik meg. További fejlemény, hogy néhány írás mintha a korábbról már ismert autisztikus gondolkodásmódot próbálná szemléltetni, mint például a „függönyökkel érvel” vagy az „apámék barátja” című, amelyben a hűtőpakolás egy szürreális álomnak tűnik, és szimbolikusan magyarázza az elbeszélő agyának működésmódját, bénultságát az információözönnel szemben. „Képtelen voltam figyelni” ⎻ mire is? Arra a világra, ami ránk erőlteti tettetett sokszínűségét, de ha konkrétan kérünk valamit, kiderül, hogy az persze nincsen.
A világ, amelyet ezek a történetek bemutatnak, a legkevésbé sem szívderítő, az író pontos megfigyelései, a részletek iránti rajongása mégis sokszor kacagtató. A részletek, a viszonyok, a stuktúrák hangsúlyozásában odáig megy, hogy jópár darabban maga az elbeszélés tárgya megfoghatatlanná válik (Mint pl. a Kongatom a tűzhelyet, vagy a Kék, zöld és sárga c. írásokban, ahol végig nem derül ki, hogy miről is van szó tulajdonképpen), vagy felcserélődik valami mással (pl. valaki a barlangászokért rajong, másvalaki pedig a tapsolását szégyelli). Ez a behelyettesítéses technika lehetővé teszi, hogy mint egy kísérletben, a tárgyról magáról az azt övező viszonyokra, a vele kapcsolatba kerülő emberek viselkedésére irányulhasson a megfigyelés, és a behelyettesítés miatt viselkedésük groteszk, érthetetlen vagy álságos volta sokkal könnyebben lelepleződhessen. Nem véletlen, ha Kafka Átváltozása jut erről eszünkbe; a Gregor szobája című darab ráerősít erre a gondolatra, ahogy már maga az Ohrwurm (fülbemászó) kifejezés is Kafkát idézi.
Az imént említett leleplezés, lelepleződés aktusa végig igen hangsúlyos. Időnként húsbavágó, honnan tud rólunk ennyit ez a narrátor, a takonyevéstől a gyilkossági gondolatokig? Honnan tud ennyit titokról, szégyenről, megaláztatásról, képmutatásról? És legfőképpen: honnan tud ennyit elidegenedésről és elszigetelődésről? Az utolsó mondat pedig mintha önmagát leplezné le: „De hát ennek az írásnak nem a magány a tárgya”.
Ja, de. Ahogy az összes többinek is ⎻ tehetnénk hozzá, ha lenne lelkierőnk visszalapozni és leellenőrizni ezt az állítást. De mire idáig jutottunk az olvasásban, ennek az abszurd és letaglózó világnak a feltérképezésében, valószínűleg már nincsen. Kezdhetünk erőt gyűjteni a következő kötethez.
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott