György Péter: Lépcsőházi katarzis

György Péter saját és családi emlékezetmunkájának egy részét elvégezte 2011-es Apám helyett című kötetében. 2024-ben a Lépcsőházi katarzis című kötetben édesanyja történetével befejezte ezt a munkát. 

György Péter esztéta, médiakutató tudományos munkásságának jelentős része a múzeumok emlékezetpolitikai és identitásképző kérdéskörével foglalkozik, kiemelt módon a Soá emlékhelyeinek értelmezése kontextusában. Történelmi, nemzeti, antropológiai önismeretünk kikerülhetetlen kérdésévé, gondjává, felelősségévé vált a 20. századi história metafizikai mélypontjával való személyes és kollektív szembesülés – szerzőnk számára ezt a feladatot pedig mindkét szülője holokauszttúlélőként való megismerése tette életbevágóvá. Erről tanúskodik az apja halála után, 2011-ben megjelent Apám helyett című kötete (írásunk itt), amelynek alapvetően a történeti identifikációra vonatkozó kérdésfelvetését a 2024-ben, édesanyja kései siratójaként megjelent Lépcsőházi katarzis című írásgyűjteménye antropológiai és ontológiai dimenzióba transzponálja.

György Péter asszimiláns zsidó családban nevelkedő nagyszüleit és szüleit a Horthy-rendszer társadalma felhasználta mint katonatisztet, kereskedőt, anyát, apát, cserkészt, diákot, lelkes magyar honfiút és honleányt, hogy aztán a zsidótörvények csúszdájára taszítva őket, egyre gyorsuló ütemben tegye páriává majd testidegen halálraítéltté mindegyiküket. A bori kényszermunkatáborból felszabaduló apa és a budapesti gettót túlélő anya a kommunizmusban látta a megfogalmazhatatlan rettenetből való újjászületés garanciáját. A múltat végképp eltörölni ígérő mozgalom tabula rasát és az emberiség haladását is szolgáló egyéni karriert ígért számukra. Ennek rendszerszinten megfizetendő áraként pedig a mozgalom szócsöveként az apa azt diktálja társának és egész családjának, hogy a hallgatás ítéletével kell sújtani önnön történetük felszabadulás előtti szakaszát. A szerelmes nő lelkesen, a nagyanyák a család iránti áldozatból vállalják a némasági fogadalmat, melynek otthonosságában nő fel a kötetek alkotója.

Csakhogy a lét megelőz és meghalad minket, nincs hatalma fölötte a legelkötelezettebb forradalmi önépítésnek sem. György Lajos hiába azonosul teljes mértékig a kommunista mozgalmár szereppel, hiába éli egész életét az emberiség felszabadításának jegyében, hiába a kortárs irodalom és absztrakt művészet terén való önképzés, a gyereknevelés elkötelezett éthosza a szocialista humanizmus nevében, hiába a válás mint radikális, személyes forradalmi aktus, az idő bedarálja a rajongásig szeretett rendszert. Merthogy az 1956-os kilengést, melyben az akkor még együtt élő szülőpár részt vett, szintén a hallgatás ítélete sújtja. György Lajosnak a rendszerváltáskor újra kell alkotni identifikációs történetét, és ezt meg is találja fiatalkorának nagy olvasmányélményei, a népi írók mozgalmának történeteiben. Az okos és tehetséges asszimiláns zsidó fiatalember természetesen érzékelte saját társadalmának ugrásra kész antiszemitizmusát. Integrációs lehetőséget látott a népi írók munkásságában fellelt paraszti mélyszegénység párialétének megváltásigényében. Ehhez a történethez tért vissza a rendszerváltás után, és lett jelentős, jobboldali, konzervatív ökofilozófus, majd fia legnagyobb rémületére, Jobbik-szimpatizáns.

Az apa- és az anya-regényben egyaránt nyomon követhető, hogy a szülők és az egész család milyen halálosan komolyan vette a hallgatás, a damnatio memoriae ítéletét. A kamaszfiú szerzőt fizikai sokként éri egy házibuliban véletlenül megtudott információ apja ötvenhatos szerepéről, melyre vonatkozó, bizalommal teli kérdéseire a szülő (hazug) tagadással reagál. Az apa bori naplójának előkerülése is derült égből villámcsapás számára. Az anya, miután fia megmutatja neki a készülő apa-regény kéziratának néhány oldalát, jeges kíméletlenséggel fejezi ki csalódottságát fia munkája felett, mellyel megszegte a családi hallgatás tradícióját.

A két kötet nyomán az olvasóban különleges családi atmoszféra kelt borzongást. Egyrészt szerető, feltétlen érzelmi biztonságot adó légkör, telve szellemi és művészi inspirációval, az orvos apa és a tanár anya becsületesen dolgozó mintája, fiuk személyiségének kibontakozását és leválását értő szellemmel és szívvel kísérő szülői tekintetek, ráadásként rajongó, nagymamai ölelések. Másrészt a mélységes hallgatás elfojtásában, évtizedek alatt óriásivá duzzadó kísértetek egyre érzékelhetőbb jelenléte: az apai nagymama megmagyarázatlan, pánikszerű rettegése a besötétedéstől, az anyai nagymama alig palástolt megvetése a lánya iránt, az apa fel-fellobbanó ingerültsége fia egyes érdeklődési területeivel kapcsolatban, és mindenekelőtt a fiú, sokáig önmaga számára sem értelmezett, a fentiekre vonatkozó kérdésnélkülisége. És aztán az egész családot megrázó válás, amely után az apa ugyanúgy a hallgatás és felejtés sírjába zárja első feleségét, mint háború előtti élettörténetét.

Óriási emancipációs küzdelem lehetett ebből a kontextusból önálló, felnőtt, személyiséggé válni! Összecsapni az apa kommunizmusról vallott hazugságaival és a neonáci mozgalmak iránti vakságával, elviselni a szülők ignoranciáját, amit az ő alkotó munkássága iránt tanúsítottak. És hatalmas önismereti munkára vall az a hűség, amellyel szülei támogatója maradt, felismerve az általa művelt szellemi munka éthoszában a szülői örökség megszüntetve megőrző jellegét. Mindezt pedig keretbe foglalja és felemeli az emberi halandóság és érzelmi összetartozás mindent meghaladó dimenzióit elismerő magatartás, amellyel mindkét szülőjét ápolja és elkíséri halálába.

Az Apám helyett az inspiráló főalak szellemi alkatának megfelelően következetesen, jól tagolt folyamatossággal végigvitt gondolatmenet, elsődlegesen történetfilozófiai téttel. A Lépcsőházi katarzis önmagát dekonstruáló antológia, mely egyfajta lírai antropológiai igényű önkiüresítésbe viszi a gyászoló fiút.

A katarzis szó által jelölt tragikus sorsfelismerés tétje az anya-könyvben a Soá botrányának előterében meglátott halandóság mint közös, emberi fátum. A Soá emlékhelyei látogatásáról szóló írások mintegy visszájáról fogalmazzák meg az anya halálig tartó némaságát saját, túlélő, zsidó identitásának végletes tagadásáról. A koncentrációs táborok lakóinak arcáról készült gipszöntvények és a fajjumi múmia-portrék szintén mintegy visszájáról mutatják meg az anyáról közölt sok, szép, de szemcsésségük által a láthatatlanná válás képzetét idéző fotó sajátos, vizuális siratóének-jellegét. A szöveg időben és szerkezetben egyre töredékesebbé válik, amint nyelvileg követi a gyász lassú múlásának, a felejtéstől való rettegés fel-feltörő, zokogásszerű megbicsaklásait. Az anya elvesztése és emlékének lassú elhomályosodása a világ és önmagunk léte iránti ősbizalomtól való megfosztatás eseményeként jelenik meg. A gyász hagyományos és személyes rítusai révén pedig az önértelmezés is radikálisan átíródik: „Éveken át úgy gondoltam, azt írtam, mondtam, hogy én mindössze holokausztzsidó vagyok. Holott nem. Az sem vagyok. Csupán a holokauszt-túlélő és nagyon szeretett édesanyám fia vagyok.”

Mi is történik ebben a hidegrázóan radikális három mondatban? A fiú évtizedes szellemi és önismereti munkával előásta, majd szóra bírta a némaságból szülei igaz eredettörténetét, szabad döntéssel vállalta a sorsközösség felelősségét, szívós alkotómunkával megismerésre vágyó honfitársai számára is hozzáférhetővé tette azokat az ismereteket és attitűdöket, amelyek a vállalkozó kedvűeket közelebb segíthetik önmaguk és világuk igazságának megismeréséhez. És mindezek, valamint egy komoly betegség halálfélelmének átélése után így fogalmaz: „A holokauszttúlélők, majd a következő nemzedékek kiváltsága abban áll, hogy megértik: ha elődeik kiirtása a korszak politikai aljasságának volt a része, köztartozás, ami evidensen igaz, akkor abból nekik nem jár több, mint a többieknek. Sem a tartozásból, sem a törlesztésből.”

Ebben a gondolatmenetben a Soá soha nem múló árnyékában élők számára nagyon kemény etikai lecke fogalmazódik meg: kategorikus imperativusz számunkra a Soá metafizikai botrányának tökéletesen önzetlen elevenen tartása. A követelmény, ahogyan az esemény is, amely megköveteli, egyaránt abszurd. Senki sem képes egy történelmi és személyes identifikációs munkát önmagától teljes mértékben eltekintve végezni. Senki sem képes a tökéletes önzetlenségre. Lehetetlen eredettörténetünket úgy feltárni, hogy ne ébredjen igény bennünk annak inkorporálására. Csakhogy a Lépcsőházi katarzis szerzője szülei könyörtelen hallgatását ön- és világismereti munkája révén ugyanolyan radikalitású igazságigénnyé szublimálta, és ennek folyományaként szembesít minket azzal, hogy „a holokausztban elpusztult zsidók valóban nem ugyanúgy végezték mint bármelyikünk, s én magam is fogom – tehát annak megfelelően, ami mindannyiunknak kijár és kijut, amit megérdemlünk és elnyerünk …A KZ-irodalomba bekerülni mindazok számára, akik biztonságban születtek, s éppúgy halnak meg, mint bárki ezen a még mindig kivételezett földrészen, egyszerűen annyi, mint hamis pénzt forgalomba hozni”.

A feladat tehát az, hogy önmagunkat, kivételezettségre és vigaszra való vágyunkat ajánljuk fel egészen égő áldozatként a halálgyárakban megsemmisítettek emlékére. És mit számít az, hogy soha nem fogunk tudni megfelelni ennek a követelménynek? Ha megtesszük e felajánlást, akkor az elérhetetlen, tökéletes önzetlenség végtelen távlatai nyílnak meg előttünk. Önmagunkat egy életfogytiglani, nehéz munkának szentelni úgy, hogy mindeközben, mintegy önmagunkat kiüresítve, alázattal készüljünk saját, hétköznapi halálunkra – mi más ez, mint a biblikus megváltástörténet és a felvilágosodás szekuláris Bildung-etikájának egybeírása?

Tagadhatatlan, hogy a szöveg ennek a gondolatmenetnek exponálásától fogva, a hajdani apa által olyannyira tisztelt Pilinszkyt idézve, mindinkább átvérzik az emlékezés és lopakodó felejtés eseményeinek lírai megérzékítésében. Az olvasó pedig dialógusba léphet egy olyan elbeszélővel, aki önismereti munkája, személyisége érése, az idővel való szembesülése útján az emberi és alkotói alázat, a halandóság teremtő erejű igazsága vállalásának szerénységébe érkezik meg.

De így van ez rendjén az önalkotásunk közben felfedezett és vállalt feladat súlyának hordozásakor, melynek során mind közelebb kerülünk saját igazságunkat kinyilvánító halálunkhoz. Mert ebben áll a fentiekben vázolt feladat teljesítési kísérletének jutalma: a rilkei saját halál kiváltságának elnyerése, azé, ami létünkben érik, amelyben vágy volt, ínség s értelem.

Forrás: www.libri.hu

Online katalógus