Kollár-Klemencz László: Anyám tenyere

Az Anyám tenyere lapjain Kollár-Klemencz László nemcsak a természet, ember és állat együttélésének lehetőségeit mutatja meg, de Isten kereséséről és a létezés legelemibb tapasztalatairól is tanúságot tesz.

A nagysikerű természetírásokat tartalmazó novelláskötetek és a sváb felmenőinek emléket állító Öreg banda című családregénye után Kollár-Klemencz László  új műve tiszta fikció.

Az Anyám tenyere a mitikus középkorban játszódik a pilisi rengetegben, a Duna-kanyarban. Főhősei: a családját elveszítő remete és a lováról leeső lány, akik az erdőben szembesülnek életük nagy titkaival és itt értik meg küldetésüket is.

A természet vadsága és jámborsága, beláthatatlan ereje ebben a kötetben még nagyobb téttel jár, mint a szerző korábbi műveiben.

„Volt egy régi koporsó a padláson, mi okból, nem tudom, de én sehol máshol nem tudtam nyugovóra térni, csak abban a koporsóban. Oda feküdtem minden éjjel, de sokszor nappal is, nem dolgoztam, nem tudtam átmenni a túlpartra, nem tudtam a vizet megközelíteni, még otthon sem nyúltam vízhez, ha rá gondoltam kivert a verejték, szédülten kapaszkodtam fel a padláslépcsőn minden éjjel. Sokszor nappal is. Akkor gondoltam először Istenre. Egyedül voltam, nem volt mellettem senki, csak annyit tudtam, hogy nem félek rá gondolni, minden mástól féltem, aztán már csak az Istenre gondoltam, s ha rá gondoltam, az annyira megnyugtatott, hogy egyszer rá gondolva megközelítettem a Dunát, ott jártam a partján, ruha alig volt rajtam, sarum helyett meztelen talppal lépkedtem a Duna kavicsain, folyt a lábujjaim közt a víz, s akkor azt kívántam, bárcsak én is velük lehetnék odalent, Istennel és velük, de Istent nem tudtam a víz alatt elképzelni, a víz alatt nincsenek lelkek, s ami lélek ott ragad, azt a halak befalják, vagy felkergetik a felszínre, a halak őrzik a folyó alját, azokat a helyeket, ahol át lehet menni a túlvilágra, de azokat a lelkeket nem engedik oda, kiknek még dolguk van.

Mégis vágyódtam oda, s akkor lehoztam a padlásról a koporsót, rátettem a vízre, belefeküdtem, s hagytam, sodorjon el a víz, s ítéljen felettem. Halak árnyai követtek, már a partról láttam, ahogyan figyelik minden mozdulatomat, azt hittem, közel sem engednek a vízhez, de nem bántottak, s mikor térdig gázoltam, körém gyűltek, nyalogatták a koszos lábamat, dörgölőztek elvékonyodott csontjaimhoz, s csapkodtak farkukkal, úszóikkal körülöttem, beszálltam, sodorni kezdett a folyó lefelé. Behunytam a szemem, s hagytam, hadd sodorjon, sodorjon messze innen, sodorjon bele a tengerbe, az óceánba, a felhők közé, virágos rétekre, szúrós sűrű fenyőerdő ágai közé, mit bánom én, körülöttem ott csobogtak a halak, folyton-folyvást verték a víz felszínét, mintha fent akartak volna tartani a tetején, mintha nem engedték volna, hogy az a tákolt apró koporsó megteljen vízzel, süllyedjen a folyó fenekére velem együtt, s akkor elaludtam, nem hallottam semmit, nem tudom, aludtam-e, vagy elájultam a fáradtságtól, a kialvatlanságtól, kenyér és víz nélkül, nem emlékszem semmire, mert nem álmodtam, nem gondolkodtam, nem éreztem semmit.

Egy homokpadon ébredtem. A vaksötét éjszakát láttam. Tapintani tudtam csak a homokot, tapintani tudtam csak a holdat, a felhőket, elmondom neked, puhák a felhők, olyanok, mint a len virága, mint a pitypang bibéje, amíg hozzáérsz, semmit nem érzel, de mikor elengeded, s összecsukod nélküle az üres kezed, ott tapintod ujjaid között a végtelen színeket, fehér, szürke és rózsaszín: a fehér felhő tapintása lágy, szinte meleg, kedves, mozdulatlan, a rózsaszín meg kicsúszik az ujjaid közül, és szúr, a szürke felhő hűvös és tiszta, az igazságától tiszta, és én sírni kezdtem, sírtam, könnyeim rácsöpögtek egy felhőre, s beleolvadtak a fodraiba, kerestem őket, de eltűntek, elnyelte mind, szomjas volt, könnyekre szomjas, s akkor ott az ébrenlét és az álom, az élet és a halál határán eljött a kislányom, és azt mondta:

– Apa, ne sírjon!”

Forrás: konyvesmagazin.hu