Susan Sontag: A nőkről

Nincs abban semmi meglepő, ha egy nőkről szóló könyv rózsaszín borítóval jelenik meg. Mégis meglepődünk, ha ez Susan Sontag könyve. Persze a rózsaszín térben repülő fekete műugrónők ironikus képét adhatják a könyv egyik fő témájának, a nők felszabadításának.
Valóban, mit is jelent a nők felszabadítása? Vagy mit jelentett ötven évvel ezelőtt, amikor az esszék íródtak? Mi változott azóta, és mitől lehet a könyv még aktuális?

Susan Sontag, húsz évvel a halála után is az egyik legparadigmatikusabb értelmiségi. Könyveit szinte minden nyelvre lefordították, így magyarul is olvashatók nagyszerű esszékötetei (A pusztulás képei, A Szaturnusz jegyében, Egyidőben), a betegség metaforáiról írt könyvei (A betegség mint metafora, Az AIDS és metaforái) és fotográfiai írásai (A fényképezésről, A szenvedés képei), melyek ismertebbek, mint regényei (Halálkészlet, A vulkán szerelmese, Amerikában) vagy kísérleti filmjei. Fennmaradó művei hűen képviselik a szellemi nyitottságot, a csillapíthatatlan érdeklődést és kíváncsiságot, a tudás érzékiségét, a gondolkodás bátorságát, a radikális véleménynyilvánítás és az aktív megnyilvánulás szükségszerűségét. Sontagot nem felszabadították, ő szabadnak született, és minden döntésével önmagát szabadította fel a konvenciók, a társadalmi elvárások és szerepek alól. Már tizenöt évesen tudta, hogy író lesz, és soha nem merült fel benne, hogy nőként ne érhetne el bármit. Ahogy a kötetben megfogalmazza: „Soha nem jellemezném magam felszabadított nőként. Persze a dolgok sosem ennyire egyszerűek. De én mindig is feminista voltam.” Ami nem jelenti azt, hogy Sontagot saját feminizmusa ne állította volna szembe más feministákkal, ahogy a kötetben Adrienne Richcsel folytatott vitája jelzi. Ez szintén nem meglepő, hiszen Sontag nem riadt vissza az ellentmondástól, polemikus gondolkodó volt. Még önmagával, korábbi elméleteivel is vitatkozott (ahogy a Salmagundi-interjú tanúsítja). Pontosan tudta, hogy egyetlen társadalmi ügyet sem a kikényszerített konszenzusok visznek előre, hanem a róla folytatott termékeny viták.

Az új válogatáskötetben (Mesterházi Mónika remek fordításában) a nőkérdést tárgyaló esszéit és interjúit olvashatjuk, melyek az öregedés kettős mércéjéről, a nők harmadik világáról, a női szépségről és a szépség diktatúrájaként (is) értett fasizmusról szólnak. Az esszék részint olyan kérdéseket vetnek fel, melyekkel leginkább a női magazinokban találkozhatunk, habár ott kevésbé igényesen kifejtve. Ilyen az öregedés kérdése, mely a nőket egy „bizonyos életkor” elérése után erős dilemma elé állítja: vállalják fel bátran az életkorukat, diszkréten próbálják meg elhallgatni, vagy hazudjanak róla? Ez ma valószínűleg nem ennyire éles probléma, de az továbbra is igaz, hogy a társadalom megengedőbb a férfiak öregedésével szemben. Bármilyen életkorú férfi lehet vonzó, míg a női szépség még mindig leginkább a fiatalság privilégiuma. Sontag részletesen elemzi az idősödő nők szexuális diszkvalifikációját és az öreg női test láthatatlanságát, ami a férfiakat sokkal kevésbé érinti. Míg a férfiaknál az arc és a test egységben jelenik meg, addig a nőknél különválik az arc gondozására és a test konzerválására irányuló törekvés. A nőkre rákényszerített szépségelvárás egyben leigázásuk leghatékonyabb eszköze. Sontag szerint, „amíg a nők engedelmeskednek a nőies viselkedés sztereotípiájának, nem is lehetnek teljesen felelős, független felnőttek”. Szintén határozottan kikel a sztereotip szépségeszmények és az örök fiatalság mítosza ellen, hiszen már ő is látja azt a tendenciát, mely napjainkban még inkább jellemző: az arc plasztikai beavatkozásokkal történő átalakítását, merev, mimika nélküli maszkká változtatását. Sontag felszólítása ezért ma még aktuálisabb: „engedjék a nők, hogy az arcuk megmutassa, milyen életet éltek”.

A nők harmadik világa című szöveg egy kérdőívre adott válasz (melyet Simone de Beauvoir is kitöltött), amely a nők felszabadításáról szól. Ha emlékszünk még arra a pár évvel ezelőtti kormánypropagandára, melyben az azóta már lemondott köztársasági elnök arról beszélt (egy feledhetetlen animáció kíséretében), hogy miként legyünk sikeres és erős nők – terheinket vidáman cipelve, a férfiakkal nem versenyezve, vagyis nem harcolva azonos pozíciókért és fizetésekért, hanem családunk körében és otthoni feladatainkban kiteljesedve –, akkor nem kell magyarázni, mitől aktuális mindaz, amit Sontag az egyenlő fizetésekről és szerepkörökről mond, vagy a nemek depolarizációjáról a munka világában és a szexuális kapcsolatokban. Vagy mitől lehet sokak számára ma is meglepő az az állítása, mely szerint „a nem elnyomó társadalomnak, amelyben a nők szubjektíve és objektíve valóban egyenrangúak a férfiakkal, szükségképpen androgün társadalomnak kell lennie”. Sontag maga is visszanyúl a múltba, hiszen Virginia Woolf az 1930-as évek végén írt Három adomány című szövegét idézi, melyben a küzdelem a nők felszabadításáért egyben a (patriarchális államot képviselő) fasizmus elleni küzdelem.

A női szépség című esszé arra mutat rá, hogy a nők miként nyomják el önmagukat, amikor egy szépségeszménynek engedelmeskednek. Sontag szerencsés változásnak látja, hogy a szépség sokkal változékonyabb és tágabb fogalom lett, mint korábban bármikor, és sokkal inkább uniszex jellegű. Mindazonáltal úgy véli, hogy „meg kellene menteni a szépséget a nőktől – és a nőkért”.

Ez a fenyegető szépség lesz a kötet legerősebb írásának témája. Az elbűvölő fasizmus Leni Riefenstahlról szól (akit Hitler „az én tökéletes nőm”-nek nevezett), még pontosabban Rie­fen­stahl nácitlanítási kísérletéről, mellyel az általa kiadott The Last of Nuba fotóalbum próbálkozik. Ennek bevezetése Rie­fen­stahl apológiája, melyet Sontag pontról pontra cáfol. Kíméletlenül megmutatja, hogy hiába próbálja Rie­fen­stahl a „cinéma vérité” képviselőjeként vagy a szépség megszállottjaként beállítani magát, legismertebb művei (Az akarat diadala, Olimpia) a náci kormány által megrendelt és finanszírozott propagandák. A rendezőnő tehetséges megvalósítója volt annak, amit Walter Benjamin a „politikai élet esztétizálásának” nevezett, de ettől még a fasiszta esztétikát képviselte.

Még ha tanúsított is Riefenstahl némi megbánást – ahogy ezt Nádas Péter Leni sír című esszéjében gyönyörűen leírja, felidézve azt a jelenetet, amikor egy tömeges kivégzést látva a rendezőnő a kamera előtt hisztérikus zokogásban tört ki –, ez nem változtat azon, hogy későbbi műveiben éppúgy felfedezhetők a fasiszta esztétika alapvonásai. Ezt Sontag az elemzett fotóalbummal igazolja, melyben az utolsó nubuk a primitivista ideál megtestesítői. Ők a környezetükkel harmóniában élő nép, amelyben még tökéletes a közösségi érzés. Egy olyan kihalás előtt álló művészcsoport, mely a szépséget és a tisztaságot (a harcosok aszketikus életét) képviseli. Ez azt mutatja, hogy a fasiszta esztétika túléli a fasiszta ideológiák korát. Megtalálható minden olyan művészetben, mely a halál szépségét dicsőíti, látványos tömegdramaturgiákban állítja színre a közösséget és a vezért, vagy azt a tökéletes testet mutatja fel, amelyben a szexuális energiák spirituális erőkké alakulnak. Tehát a túlzott szépségkultusz, a bátorság fetisizálása, az elidegenedés feloldása a közösségi katarzisban már eleve olyan figyelmeztető jelek, amelyekre a kritikusnak fokozottan figyelnie kell.

Sontag szerint a fasizmus továbbélése nemcsak a művészetben fedezhető fel, hanem az élet más területein is, különösen az erotikában. „A fasizmus színház”, írta Jean Genet, és ehhez kapcsolódva Sontag a fasizmus és a szadomazochizmus kapcsolatát vizsgálja, mely különösen vonzódik az egyenruhák és koreográfiák iránt. Így lesz az erotika színpadán a fasizmusból olyan szerepjáték, melyben „a szín fekete, az anyag bőr, a csábítóerő a szépség, az igazolás az őszinteség, a vágykép a halál”.

Az idézett témákból nyilvánvaló, hogy Susan Sontag könyve a legkevésbé sem rózsaszín, nem akarja elfedni a dolgokat, hanem még ötven évvel később is képes provokálni és megbotránkoztatni, hiszen ahogy a szerző vallotta: „a legérdekesebb gondolatok eretnekségek”.

Forrás: www.es.hu