Andrés Barba: Fényes Köztársaság

Forrás: konyvesmagazin.hu

Egy kiskamasz gyermekekből álló csoport dúlja fel egy trópusi város nyugalmát. A vadnak tűnő, különös és érthetetlen nyelven kommunikáló gyerekek egyre erőszakosabbá válnak, míg végül egy bevásárlóközpont megtámadásakor végleg elszabadulnak az indulatok. Mit tudunk a gyerekekről, a gyerekkorról? Hogyan és miért válhatnak gyilkossá gyerekek, akikhez alapvetően az ártatlanság, a tisztaság képzeteit kapcsoljuk? Ki a felelős akkor, ha ezek a szörnyűségek megtörténnek? A hét könyve a spanyol Andrés Barba Fényes Köztársaság című kisregénye, melyet gyakran hasonlítanak A Legyek Urához, s melynek bizarr és meghökkentő alaptörténete a fenti kérdések mindegyikét felveti.

„Mindössze két dolog nem nevetséges sosem: a vademberek és a gyerekek.” Ezt a Paul Gauguintől vett mondatot választja mottóul az író, és már ennek olvasásakor egyértelmű, hogy a gyerekkornak nem a szokásos megközelítésével találkozunk majd. A gyermekek világa gyakori és hálás témája az irodalomnak, a gyermek megjelenítése pedig általában pozitív asszociációkkal társul: a gyermek egyszerre az öröm, az ártatlanság, a remény, az utánunk maradó nyom szimbóluma. De a gyermekkorhoz, és főleg a kamaszodáshoz negatív és sötét képzetek is társulhatnak, még ha legtöbbször nem is annyira nyomasztóak, mint ebben a szövegben. Maga a történet nem túl bonyolult, egy fiktív latin-amerikai város, San Cristóbal az események helyszíne, ahol egy nap (a szerző történetét a kilencvenes évekbe helyezi) furcsa gyermekek jelennek meg, akik a helyi őslakosokhoz hasonlóan utcagyerekként, koldulásból élnek. Kezdetben a lakosság nem is foglalkozik velük, noha különös, hogy nem tudni, honnan kerülnek elő, hol élnek, és milyen nyelven beszélnek. A gyerekekben közös, hogy mindannyian 9-13 év közöttiek, és kis csoportokba gyülekezve egyre agresszívabbá válnak, idővel a város lakóira is veszélyt jelentenek.

A narrátor egy névtelen tisztviselő, aki az események időpontjában szociális munkás a kétszázezer lakosú városban. A férfi visszaemlékezése maga az elbeszélés, melyben mozaikról mozaikra akarja összerakni és ezzel együtt megérteni a két évtizeddel korábban történt rejtélyes eseménysort. Az elszánt megértési kísérlet a krimi műfajához közelíti a szöveget, annak ellenére, hogy a végkimenetel az első mondattól fogva ismert: „Amikor arról a harminckét gyerekről kérdeznek, aki San Cristóbalban vesztette életét, a válaszom mindig beszélgetőtársam korától függ.”

Az olvasó kíváncsisága mégsem hagy alább, mert meg szeretné érteni az események belső logikáját, a miértekre keresi a választ – az elbeszélővel együtt eredménytelenül. Ennek egyik oka, hogy a narrátor maga is bizonytalan, ahogy azt a legelejétől hangsúlyozza is: „…elmesélem a saját változatomat a történtekről, mert ez az egyetlen, amit tudok…” És bár lépésről lépésre, az időrendet megtartva, az esettel kapcsolatos dokumentumokat (interjúkat, újságcikkeket, városi gyerekek naplóit, visszaemlékezéseit) is felhasználva halad, a várt katarzis elmarad, nem sikerül megértenie, kik voltak ezek a gyerekek, hogyan éltek, és miért tették, amit tettek.

A város érthetetlen botrányát nem lehet a racionalitás mozgósításával megmagyarázni és megérteni, talán ezt is hangsúlyozza a mágikus realista elemek jelenléte a szövegben. Az elbeszélő városba érkezésekor feltűnő kutya (aki a Moira nevet kapja, utalva ezzel a végzetre és a sorsszerűségre) mint rossz előjel, a vér megjelenése, a várost övező hatalmas dzsungel („zöld, áthatolhatatlan szörnyeteg”) és monumentális folyó élőlényként való feltüntetése mind ehhez a hagyományhoz kötik a szöveget, még ha ezek az elemek nem is válnak olyan észrevehetetlenül szerves részévé a szövegnek, mint például García Márquez regényeiben. Az esőerdő úgy fogja körül a fülledt várost, mint ahogyan a gyerekek is szépen lassan uralmuk alá vonják azt. A gyerekek mintha a hatalmas víztömegű folyóból „sarjadnának”, és mintha a madarak nyelvét beszélnék. Az ember és a természet sokszor egybeolvad, felcserélhetővé válik, egyes leírásokban csodás, nem evilági, nem is emberi, hanem már-már fiktív lényekként látjuk a gyerekeket, máskor azonban egészen hétköznapi kölykök, akik maszatosan játszanak a város utcáin.

A különös jelenség, az egyre harciasabbá váló „harminckettek” nemcsak a gyermeki ártatlanság mítoszát számolják fel, hanem megoldhatatlan feladat elé állítják a városlakókat és a hatóságokat is, hiszen a bűntettek elkövetői mégiscsak kiskorúak, akikért felelősséggel kizárólag a felnőttek tartoznak. Hogyan lehet akkor hajtóvadászatot indítani ellenük vagy esetleg megbüntetni őket? Mindezek a dilemmák, csakúgy, ahogy a történések is, kizárólag a felnőtt perspektívájából jelennek meg, semmit nem tudunk meg a harminckét tagú gyermekcsoport értelmezéséből, arról, hogy ők hogyan látják a világot, az általuk megzavart várost és a benne élő felnőtteket. Az a kevés, ami kiderül a gyerekekről (például, hogy egy idő után a tágas csatornarendszerben éltek és fényes üvegdarabokkal dekorálták ki a tereket), az is csak ahhoz elég, hogy az értetlenséget és a tanácstalanságot fokozza. Talán épp ezért, a kizárólagos felnőtt nézőpont jelenléte miatt mondja azt a regényről a kolumbiai író, Juan Gabriel Vásquez, hogy olyan, mintha „A Legyek Urát látnánk a másik oldalról.”

A gyerekek tetteinek megértését, az eset felgöngyölítését ugyan nem segíti, de a szöveget egy bölcseleti réteggel erősíti a sok közbevetett elmélkedés, mellyel a narrátor az eset számbavétele során szembesül, s melyeket a rekonstrukció mozaikdarabjai közé ékel. Ezek nem minden esetben tartoznak a gyerekek ügyéhez, hiszen van, hogy saját házasságán, a szerelem természetén mereng, vagy éppen a zenéről, a halálról gondolkodik. Ezek a beékelések megakasztják, de egyszerre hitelesebbé is teszik a szöveget, hiszen valódi kiterjedést adnak az elbeszélőnek, aki nemcsak egy megfigyelő, egy arc nélküli hang, hanem nagyon is komplikált, különös gondolatokkal megáldott figura. Ezek a kitérők nem mindig illeszkednek tökéletesen a szövegtestbe, mégis jóleső elkalandozást jelentenek az alapvetően nyomasztó témájú történetben. A filozofikus, sokszor pszichologizáló bekezdések rendszerint rövidek, velősek, és sokszor aforizmaszerűek: „…nem az a legnagyobb büntetés, hogy bizonyítanunk kell, kik vagyunk, hanem hogy újra meg újra be kell bizonyítanunk.”

A kortárs spanyol irodalom sokszínűségének ékes bizonyítéka a Fényes Köztársaság, mely hazájában a rangos Premio Herralde-díjat is elnyerte és képtelen, ugyanakkor rendkívül izgalmas történetével várhatóan a magyar olvasókat is meghódítja majd. Olyan különleges és eredeti szempontból vizsgálja a gyerekkort (és főként a felnőttek gyermekkorhoz és gyermekekhez való viszonyát), hogy nyilvánvalóvá teszi a sokszor elfeledett alapigazságot, mely szerint a gyerekkor nem mennyiségileg, hanem minőségileg más, mint a felnőttkor. A gyermek nem kicsi, még „kifejletlen” felnőtt, hanem egészen más értékrendszerű és más minőségű entitás, kinek az élete a felnőttétől eltérő logika alapján épül fel, épp ezért nehéz megérteni még akkor is, ha valaha minden felnőtt volt gyerek. „A gyerekkor hatalmasabb a fikciónál” – olyan territórium, ahonnan a felnőtt már örökre kiűzetett, belső szabályait, törvényszerűségeit legfeljebb saját nézőpontjából értelmezheti, a gyermekekéből soha.