Erik Orsenna: Irány India!

Forrás: olvassbele.com

Legelőször ennek a különös regénynek a megszólalásáról muszáj beszélni. Bizonyára az eredeti mű nyelve sem lehetett akármilyen, de Szoboszlai Margit fordítása olyan varázsos világot teremt, midőn a 15-16. századról mesél, hogy egyszerre érezzük fél évezreddel ezelőttinek és modernnek, nem ódon és mégis átüt rajta, hogy mennyire távol van tőlünk az időben – ugyanakkor egy szikrányit sem kell küzdeni megértésével. Mintha egy Mátyás korabeli palástot nézegetnénk, fölfedezve apró részleteit.

Már maga a szöveg, a regény mesélőjének szövege sem mindennapi. Itt állunk a középkor végén, még senki nem tudja, hogy a mesélő életében lesz egy nap, egy év, amit a késő utódok az újkor kezdetének címkéznek. És ez a mesélő – most halálra készülő idős méltóság Hispaniola szigetén, ifjan pedig a kor két legizgalmasabb mestersége közül ez egyiket művelte: térképrajzoló volt. (Hogy eloszlassam a kétségeket, a másik: a nyomdászé.)

Gazdag, teljes és kalandokban bővelkedő ifjúságában Bartolomeo Colombo ügyes kezű, szépen író legényke volt, másfelől pedig Cristoforo öccse. Igen, ez az a Kristóf, aki genovai születésű, és hajós gyermeke lévén csak a tengeren érezte jól magát. Ő volt a 15. századi Kerouac, akinek a világot jelentő há-kettő-ó csak azért simogatott, hullámzott, háborgott, tombolt, hogy a hátán Kristóf eljusson mindenhova.

Napjainkban számos regény, film, színmű keresi a választ, mi löki az öncélú kegyetlenség útjára a más körülmények között normálisan viselkedő embert. A választ Bartolomeo sem találja meg. Önmagában az arany, a gazdagság ígérete, a hatalom utáni vágy vagy éppen a beteljesült hatalomvágy – egyik sem elégséges ok.

Sokarcú ez a nagyszerű könyv. Középső, hosszú része a felkészülés optimizmusát adja, a Colombo fivérekkel együtt tágul a tudásunk, szinte magunk is boldogan készülünk az útra. És közben (visszaemlékezést olvasunk végül is) hajlamosak vagyunk elfeledkezni az indító első részről, amelyben a szerzetes még csak kérdő formában szembesíti a helyi nagypolitikát (ti. az alkirályt) a tömeggyilkosságok igazságtalanságával, igazolhatatlanságával. Bartolomeo záró elmélkedése keserű szájízt hagy maga után. És még csak a megkönnyebbülést sem hozza el, hiszen bár egy fél évezred múlt el, de mi, utódok már tudjuk, hogy azóta hányszor ismétlődött az oktalan vagy tudatos irtó hadjárat: zsidók, indiánok, cigányok, hutuk, tuszik, hugenották, protestánsok – ellenségképzésben igen szorgalmas a Homo Sapiens.