Bod Péter Megyei KönyvtárKovászna Megye

François-Henri Désérable: Egy bizonyos Piekielny úr

Forrás: olvassbele.com

A Piekielny úr: rendhagyó regény. Kijátssza a kategóriákat. Nem nagyon lehet eldönteni, igazán hova sorolható. Nem tisztán önéletrajzi regény, de az is. Mondhatnánk: Romain Gary szellemének megidézése (lásd lejjebb a fülszöveget), önéletrajzi regényének elemzése, de ez sem teljesen igaz. Azt is gondolhatjuk, hogy irodalmi nyomozás, ahol a szerző Gary egyik epizódszereplőjének a nyomába ered. De akkor sem vagyunk messze az igazságtól, ha a regény fókuszának a litvániai zsidók kiirtását tartjuk. Mind és egyik sem. Egy nagyon sokoldalúan tájékozott író rendkívül szórakoztató stílusban írt irodalmi-szellemi kalandozása; regény, amely egy olyan szerző élete, gondolatai körül forog, aki/ami nagy szerepet játszott Désérable íróvá válásában.

„Az emberek azt gondolják, hogy mindig az író választja meg, mi legyen a könyve témája” – mondja a francia irodalom fiatal tehetsége, Désérable, aztán elmeséli, hogy hogyan tudott leérettségizni: rengetegszer olvasott kedvenc regényét, A virradat ígéretét húzta; aztán teljesen véletlenül elkeveredett Vilniusba, látta ott Roman Kacew, alias Romain Gary, vagy ha tetszik, Émile Ajar szobrát, emléktábláját, és innen már ki volt jelölve a pálya. Meg kell írni Gary epizódszereplőjének, Piekielny úrnak a történetét. Désérable titkot sejtett egy mondata mögött: „…élt Wilnóban a Nagy Pohulanka utca 16-ban egy bizonyos Piekielny nevű ember.” Piekielny úr arra kérte a kisfiú Roman Kacewet, hogy ha majd híres író lesz, és találkozik híres emberekkel, mondja ezt el nekik.

Ez a mondat indítja el Désérable nyomozását. Ki is volt Piekielny úr, tényleg létezett, vagy Gary által kitalált mítosz? Fontos-e, hogy tényleg létezett, vagy így is mementót állít egy gyermekkori emléknek, amelyből tán az írás igénye táplálkozik. Vagy a mementó nem csak Piekielny úré, hanem a kegyetlenül kiirtott litván zsidóké? De az is lehet, hogy Piekielny úr nem szimbólum, csak ürügy az olyan fájdalmasan szép mondatok megkomponálására, mint ez is: „Amikor a gettó kapui bezárultak, megkezdődött Piekielny úr hosszú futása (…) sehová nem engedték be, végül egy tető és fal nélküli ház kapualjában aludt (…) végre lefekhetett más elárvult öregemberek közé egy kiszakadt szalmazsákra (…) aztán hirtelen éjszaka lett, sűrű, fekete éjszaka, mintha szemérmesen gyászfátylat dobtak volna a gettó tetejére, szívszaggató, kegyetlen, fájdalmas éjszaka, csillagtalan éjszaka, és hiába kereste volna a csillagokat az égen, a földön voltak: hálótársainak ruháira varrva.”

Az is lehet, hogy nem ez a legfontosabb vonal, csak jogcím az irodalmi legendák közzétételére, megírására. Romain Gary – Désérable példaképe – nagymestere ennek. Tudja, hogy a mítosz teremti a hőst, a mítosz magja pedig mindig valami jó történet. Imádott édesanyjáról meséli például, hogy halála előtt megírt több mint kétszáz levelet, odaadta a barátnőjének, hogy halála után minden nap postázzon egyet a frontra, fiának, aki az ő támogatása nélkül lelkileg nem bírná ki a háborút.

Désérable végül kideríti, hogy a történet nem igaz, Mina Kacew haláláról táviratban kapott értesítést a fia. „Hol végződik az igazság? Hol kezdődik a hazugság? (…) Mi más lenne az igazság, mint a hazugság egy szubjektív változata.” Vagy tán az is lehet, amit egyes kritikusok mondtak Akutagava Bozótmélyben című novelláját olvasván? Itt egy szamuráj meggyilkolásának és felesége megerőszakolásának történetét ötféleképpen meséli el az öt szemtanú és érintett. Nincs tehát igazság, az igazság nem létezik!

De van, sugallja Désérable, hiszen ha egymás mellé teszem a valós, száraz tényeket, és az író által kitalált mítoszt, egyértelművé válik, hogy az emberi lélek nem létezik mesék, mítoszok nélkül. A mítosz igazsága is igazság, de az nem a száraz tények ólomlábain, hanem a képzelet szárnyán jár.

Désérable mindennek utánajár, Gary személyiségét és Piekielny urat kutatva. Amit először nem értettem: az álnevek. Túl sokat használt Gary az én ízlésemhez képest: François Mermont, Shatan Bogat, René Deville, François Bondy, Émile Ajar… Ez idézte elő azt a lehetetlen helyzetet, hogy egyedül Gary kapott kétszer Goncourt-díjat. Igaz, megpróbálta visszautasítani, de Hervé Bazin, az akkori kuratóriumi elnök azt mondta: „A Goncourt-díj olyan, mint a születés vagy a halál, sem elfogadni, sem elutasítani nem lehet.” Bevallom, hősünket a harminckét nevű Ságvári Endrével hoztam párhuzamba, magamban sandán vigyorogva, míg Désérable megtalálta Gary egy nyilatkozatát, amit a francia televízió Apostrophes című műsorában tett:

– Miért ír?
– Mert nem szeretném úgy végezni, mint a kaméleon.
– Ezt hogy értsem?
– Oroszországban születtem, Lengyelországban éltem, Franciaországban nőttem fel, laktam az Egyesült Államokban… Sokféle identitásom van, mint a kaméleonnak: piros lesz, ha pirosra teszik, kék lesz, ha kékre teszik, zöld, ha zöldre teszik. Aztán ráteszik egy skót kockás takaróra, és a kaméleon megbolondul. Én nem bolondultam meg, hanem író lettem. Azért írok regényeket, hogy az enyémtől eltérő életeket élhessek.

Nem csak ez a vonal nagyon erős. Az irodalmi kalandozások legalább ilyen izgalmasak. Kinek jutna eszébe, hogy egy mondattá szerkessze öt világhírű regény kezdősorait? Désérable megteszi, és olyan írókat terel egy fedél alá, akik térben, időben, ízlésben rendkívül távol állnak egymástól. Akarják, nem akarják, Kafka, Flaubert, García-Márquez, Albert Cohen ugyanazt a szekeret kénytelenek húzni.

Magáról az írásról is mesésen ír: „Az extázisra, arra a józan részegségre, ami az írással jár, amikor a szavak úgy hullanak a fehér lapra, ahogy a hó hullik télen a vilniusi háztetőkre.” Hát nem gyönyörű? Benne van az is, hogy miért kell írni, az írás mámora, és az is, hogy mily békés tud lenni a kész mű, a puha csöndben álmát álmodó hómező.

Nálunk, Közép-Európában általában nem jó szájízzel olvasunk ÁVH/Stasi/KGB történeteket, valljuk be, okkal. Désérable és Gary előadásában ez is másként van. Gary, mint tudjuk, diplomata volt, be akarták szervezni Bulgáriában, egy kellemes légyottot ábrázoló fotóval. A titkosszolgák kísérletét így örökíti meg:

»…a végén fényképeztek le… És hát a fotón nem nézek ki előnyösen, hogy is mondjam, férfiasság terén… Tehát adjanak nekem még egy esélyt: kiválasztunk egy másik ifjú hölgyet, lehetőség szerint az önök belügyminiszterének a lányát – aki egy szőke bombázó –, és elkezdjük elölről, önök bent vannak a hálószobában, és egész idő alatt fényképeznek engem. Egyetértenek?«
Hebegtek pár szót, felálltak és távoztak, a számla kifizetését rám hagyták.”

A könyvet Pataki Pál kiváló fordításában olvashatjuk. Pataki sokoldalú ember, írt tankönyvet fordított drámát, és az Ab Ovo kiadónak is gyakran dolgozik. Désérable stílusát, hanyagnak tűnő eleganciáját tökéletesen ültette át magyarra.

Szívem szerint azzal zárnám ezt az írást, hogy nem csak Piekielny urat ajánlom az olvasók szíves figyelmébe, hanem az összes Désérable művet, de tudomásom szerint csak ez az egy regénye olvasható magyarul. Sajnos. Ezért hát, amíg a többire várunk, olvassunk Romain Gary regényei! Én például A virradat ígértével kezdem.

Désérable egyébként idén múlt 34 éves, már több kötettel meg egy halom irodalmi díjjal büszkélkedhet. Viszonylag későn, tizennyolc évesen kezdett írni. Ugyanis követte a családi hagyományt, ötéves korától jégkorongozott, profi játékos is volt, huszonkilenc évesen akasztotta szögre a korcsolyát.

Mi történik?

A hét könyve

A hét gyerekkönyve