Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában

Forrás: konyvesmagazin.hu

A Pokoljárás Bipoláriában, ahogy a cím is jelzi, a bipoláris depressziót mint helyet mutatja be: mert Bipolária egy hely saját szabályokkal, félelmekkel, szorongásokkal, harcokkal és olyan, a hétköznapokat meghatározó, mindent átíró törvényszerűségekkel, amik simán kicsinálhatják az embert vagy kapcsolatait. A bipoláris depresszió lényege, hogy “az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi - de egyik sem az igazi”

Bipoláriában minden megtörténhet, szélsőségesen szakadnak fel az én-határok, vesznek el akár morális, akár racionális nézőpontok, hiszen nemcsak arról van szó, hogy az elbeszélő nem ura saját életének, hanem, ahogy Kácsor fogalmaz, a benne élő halott ember is vadul dolgozik. “Egy idegen ember, aki bennem lakik és a vesztemre tör. A halott ikertestvérem ez az idegen ember, ez a halott. Halott, ezért tapad ahhoz, aki él”.

1996 óta kezelik bipoláris depresszióval Kácsort, aki akkor olvasott a regény szerint utoljára a betegséggel kapcsolatban szakirodalmat, mert attól tart, hogy a halott ember, az ikertestvére, a maga hasznára fordítaná – ellene. 24 éves volt ekkor, és egy nap arra ébredt, hogy lebénult a bal fele.

Két évvel a bipoláris depresszió diagnosztizálása előtt késve érkezett az első angolórájára, rögtön belszeretett a tanárnőbe, akit a könyvben Lucy Corazónnak nevez. Végletes, mániás szerelem ez, túl érzelmeken, testiségen és valóságon, és pont ettől tűnik ismerősen hétköznapinak: van egy nő, aki felborítja a teljes biokémiai működését az elbeszélőnek, aki szó szerint felad mindent, hogy ezzel a nővel lehessen. Például a családot is, ami ennek a regénynek nagyon fontos, letaglózóan súlyos szála.

„Ha két életet is él az ember a betegsége miatt, akkor is csak egy családja van, szülők, testvér, feleség, gyerek.”

Nekik is meg kell küzdeniük mindezzel. A sokat olvasó, kiskorától írónak készülő elbeszélő testvére szellemileg sérült, aki nagyon szereti őt, visszafelé viszont sokkal bonyolultabb ez a viszony.

A Bipolária hangulatában mégis olyan, mintha egyszerre több tévécsatorna menne párhuzamosan egy szobában: néha sötét, villódzó, raszteres, óriási tempót diktáló, a Quimbyt és a Tórát idéző, és nemcsak saját fejében és történetében utazik az elbeszélő, hanem Franciaországba, sőt Amerikába is.

A regény az elbeszélő és a halott ember folyamatos belső harcáról szól, és bár ez a szuperhősfilmek alapkonfliktusa, itt nem arról van szó, hogy csak egy maradhat, hanem meg kell tanulnia a kettőnek valahogy együtt élni. Kácsor azt írja,

“Ha magamra gondolok, nem látok senkit, mert nincs arcom. Üres papírlap van a helyén. Nyugtalanító érzés, hogy bárki ráfirkálhat.”

Az üres lap sok mindent jelenthet, de Kácsor teleírta ezt az üres lapot, hiszen ami üres, az alapvetően feltételezi annak lehetőségét, hogy feltölthető tartalommal, ami maga a teremtés.

A Pokoljárás Bipoláriában című regény sötét útinapló egy világról, ahova senki nem szeretne ellátogatni, a személyes tétjét az elbeszélésnek az első pillanattól kezdve érezheti az olvasó, és lehet, hogy Kácsor számára terápiás írásként működött, mégis olyan alkotás a végeredmény, ami irodalmi megoldásokat talált. A kettősség nemcsak az én és a halott ember megmutatásában vagy a fejezetcímekben játszik szerepet, hanem abban is, hogyan olvassuk: irodalomként vagy terápiás szövegként. Nekem elsősorban regényként működött, ezért is lett a hét könyve, viszont ha valaki a bipoláris depressziót szeretné jobban megérteni, annak is hasznos és izgalmas lesz. Kácsor Zsolt a 24.hu-nak adott interjújában, majd nekünk is azt mondta, hogy nem tudja, hogyan lehetséges folytatni az írást ezután, mert elment a falig. Ennek a kérdésnek a megválaszolására nem tennék kísérletet, de a könyv olyan erősen viszi színre a szembenézést a saját betegségével, elszúrt döntéseivel és családi problémáival, hogy innen tényleg nincs visszaút: ez lehet a szabadság.