Lu Fraser: A legbátrabb jak

Forrás: egigero.hu

Az egyik kislányom alacsony termetű. Ő az a gyermek, aki nagycsoportosként is el tud vegyülni a frissen beszoktatott hároméves kisovisok között. S akinek a magasságán a védőnő a státuszon kedves megértéssel mosolyog, hogy ugyebár önmagához képest sokat nőtt, de a korabeliekhez képest egy fejjel így is alacsonyabb. Én már tudom, hogy a suliban az én Julcsikám fog a tornasor végéről előre kukucskálni, hogy ki az ő ellentétpárja, vagyis ki áll ott messze a sor legelején.

Oh, a tornasorok tragédiája! Aki a vége felé, pláne, aki a legeslegvégén áll, az örökké emlegetni fogja egész életében, hogy meddig volt az utolsó. S hogy hányadik osztályban érkezett végre egy új gyerek, aki még nála is kisebb volt. Vajon mivel magyarázható, hogy a legnagyobbtól a legkisebbig kell sorba állniuk a diákoknak, hogy kimondatlanul is elsőnek, illetve utolsónak érezhesse magát 1-1 gyerek már azelőtt, hogy akármiben megmérettettek volna? Miért nem állhatnak csak úgy egy sorba, színesen, vidáman, hullámzóan, a magasság szempontját nélkülözve, hogy ne legyen senki se első, se utolsó csak úgy, látványra se?

A legbátrabb jak című, 3+ korosztálynak szóló képeskönyv éppen ezzel a problémával foglalkozik. A főhős kis jak, Jakab annak ellenére kezd elégedetlenkedni magával, hogy ő a család szeme fénye, és mindenki nagyon büszke rá. Kis társai közül kiválik ügyességével, hiszen még a legcsúszósabb falon is fel tud mászni. De ez mind kit érdekel? A mi kis jakunkat egyáltalán nem, hiszen ő csak azt látja, hogy ő a csorda legapróbbja, mindig a sor végén áll.

„[...] mikor lesz ő a legnagyobb patájú és szarvú jak már?” - teszi fel a kérdést, s mint tudjuk, az ilyen kérdések után szokott baj történni a mesékben. Hiszen akiben ez a kérdés megfogalmazódik, az vakmerő mutatványokba fog, korához, testi erejéhez képest túl nagy küldetésekbe vág bele, s általában jó nagy slamasztikába kerül. Jakab azonban okosabb tervet eszel ki. Próbál mindig mindent megenni, amit elé tesznek, keményen edzeni kezd, például felfut a hegyre teljes erőből, vagy próbál mindig elesés nélkül ugrókötelezni. Sokat olvas, mert azt már észrevette, hogy a sok-sok tudás különbözteti meg a felnőttet a gyerektől, nemcsak a nagy szarvméret. Az időt azonban nem lehet a legkeményebb edzésekkel sem siettetni, a kis jak pontosan ugyanakkora marad, akárhányszor is szalad le a hegytetőről villámsebesen.

Amikor főhősünk éppen átadná magát a felfedezése miatti elkeseredésnek, komoly baj történik, amit a nagytestű jakfelnőttek nem tudnak megoldani. Ugyanis, habár ezt a mi kis jakunk nem vette észre, vannak a csordában nála is kisebbek, akik ráadásul nem olyan ügyesek, mint ő. Az egyikük beszorul egy szűk sziklahasadékba, ahova a felnőtt jakok nem tudnak feljutni.

A sok edzés mégsem ment tehát kárba, Jakab pillekönnyű szökellésekkel száguld fel a hegyen, és szempillantás alatt kimenti szorult helyzetéből a legapróbb jakot.

A csorda ünnepli a hőst: „Most még kicsi vagy ugyan, mégis nagy, és csodálatos is, akár olvad, akár fagy.”

Talán az lenne az ideális, ha mindig azt tudnánk éreztetni a gyermekeinkkel, hogy épp úgy jók, ahogy vannak. Nem pedig azt hangsúlyozni, hogy mi mindenhez picik még, mi az, amire nem képesek. Hogy nem kell siettetni az időt, hanem helyette megélni.

Ez a kedves kis könyv barátságos illusztrációival a jeges környezetben is meleg, biztonságos családi légkört mutat be. A bumfordi, hatalmas jakok is egytől egyig kedves alakok, nem beszélve a szuper cuki kis jakokról, akiknek meleg, gyapjas ölelés jár a szülőktől. Öleljük meg mi is a saját kicsinyeinket a könyvet olvasván, nézegetvén, s ismételjük el nekik többször, hogy tökéletesek úgy, ahogy vannak, ráérnek még felnőni!