Bod Péter Megyei KönyvtárKovászna Megye

Okszana Vaszjakina: Seb

Forrás: konyvesmagazin.hu

A könyv azzal indul, hogy az elbeszélőnek el kell mennie az anyja holttestét azonosítani, majd a krematóriumba ügyet intézni, eközben pedig már tudja, hogy az anyja hamvait egy több állomásos út során elviszi majd Volzsszkijból a szülőhelyére, a szibériai Uszty-Ilimszkbe, ami számára is egyfajta rituális visszatérés a városba, amit tíz éve, Moszkvába indulva maga mögött hagyott. Az anyát, Anzsellát a halálig, majd a végső nyughelyére kísérő út természetesen belső utazás és szembenézés is egyben kettejük ideálisnak egyáltalán sem nevezhető kapcsolatával.

A címadó seb egyrészt konkrét, hiszen az anya emlőrák miatt eltávolított mellének és hónaljának hatalmas hegére utal. Másrészt átvitt értelemben Vaszjakina lelki sebe, a szeretetlen gyerek fájdalma.
„Semmi sem tudja őt semmissé tenni. (...) Mintha egy létfontosságú szervem lenne, ami nélkül nem tudok élni. És hát így is van. Ő az én sebem, ami nélkül nem tudok élni. És nem azért seb, mert meghalt, hanem azért, mert volt.”

Ahogyan fényképek kerülnek elő, amikről Okszana elfeledkezett, vagy gyermekkori emlékeket idéz fel, nyilvánvalóvá válik, hogy a szülő-gyerek viszony kezdettől fogva egyenlőtlen volt. A kislány rajongott a gyönyörű és rideg anyjáért, aki nem viszonozta a szeretetét. Az anyaság a nő számára abban merült ki, hogy ellátta a kislányt, gondoskodott arról, hogy legyen mit ennie, legyen ruhája, kapjon gyógyszert, ha beteg. Miközben Okszanára egyre kevesebb figyelem és idő jutott, ahogy nőtt, ő annál inkább vágyott rá. Az anya közelségét csak rövid pillanatokig tapasztalta meg, amikor kiskorában Anzsella a karjaiban ágyba vitte. Ezért él az emlékeiben csodálatos, örömteli emlékként az is, amikor fizetésnap után közösen mentek a piacra és kolbászt ettek, mert eközben az anyja boldognak tűnt.

Az anyai tekintettel egyébként többször is szembeállítja felesége, Alina meleg tekintetét. A családján, az életükben lévő férfiakon gondolkodva Vaszjakina arra jut, hogy a szeretetre való képtelenség, a harag és a boldogtalanság is a gyökértelenségből, a II. világháború nehézségeiből és a túlélésért való mindennapos küzdelemből fakad, és hogy ezt dédanyja óta így adják tovább a gyermekeiknek a nők. Ő ezt a sort annyiban mindenképpen megtöri, hogy leszbikusként az LMBT-emberek oroszországi üldözése miatt nem valószínű, hogy anya lehet. Az pedig, amikor rájön, hogy egy ideig ő maga is olyasféle mérgező kapcsolatban vegetál egy nővel, mint amilyenekben az anyjának volt része, bűntudattal, szégyennel tölti el ‒ ezen azonban képes változtatni.
Nagyon érzékletes momentum, ahogy az utolsó öt napon, amit az anya a hospice előtt még otthon tölt, együtt alszanak Okszanával.

A fizikai közelség nem képes áthidalni a köztük lévő nemcsak lelki, de társadalmi és kulturális távolságot sem, és az anyja apátiája már annyira elhatalmasodott, hogy talán nem is lehetséges. „Mi járhatott a fejében, amíg nézte a tévét közvetlenül a halála előtt? Próbáltam rájönni, és meg is kérdeztem. De nem árulta el. Éjjelente fejtől-lábtól aludtunk a kanapén. Én nem aludtam, hallgattam, ahogy lélegzik. Hallgattam, ahogy haldoklik.”

Az anyjától való búcsúzás és a helyzettel való megküzdés nehézségére utalnak azok az egészen irreális szorongásai is, hogy az urnába esetleg valaki más hamvai kerültek, hogy ellopják az utastérből, vagy a lakásából, ahol két hónapig őrzi a szibériai út előtt.

Szóba kerül a gyásszal járó ürességérzet is, amit nagyon érdekes oldalról közelít meg a szerző: „A nő és a tér elválaszthatatlanok. Ha egy nő meghal, akkor a tér megroggyan, meghal, akár egy leszakított virágszál. A nő jelenléte, még a halott nő jelenléte is értelemmel és testtel tölti meg a teret”.

Az anyja azonban számára a veszteség tere, amiben nem volt szeretet és melegség. És nemcsak a test tölti meg a teret, hanem az anyja tekintete is, amit Vaszjakina mindennél jobban vágyott betölteni, de ez sosem sikerült, még a versei által sem. „Én ezt a potenciális tekintetet tartom annak a térnek, amelyben lehetségessé válik az írás, és megtörténhet a világ értelmezése. (...) Az én helyem az ő tekintete volt, mely túlmutatott azon a világon, amit láttam. Ez a tekintet garantálta azt, hogy itt vagyok, ugyanakkor minden lehetséges módon igyekezett ignorálni engem.” Ezt a teret Vaszjakina az anya elvesztésével egy üres mátrixhoz hasonlítja, amiből eltűnt a fő igazodási pont, amelyben semminek sincs értelme, és egyúttal elkerülhetetlen a feladat, hogy kialakítson magának egy önálló teret, amiben létezni tud.

Elkerülhetetlen az is, hogy Vaszjakina összehasonlítsa az anyja nőiségét és szexualitását azzal, hogy ő maga hogyan gondolkodik erről a kérdésről, különösen feministaként. Anzsella „igazi nő”, aki inkább hordja a nyilvánvalóan hamis mellprotézist, mint hogy fél mellel mutatkozzon. „Szégyellte a betegségét, szégyellte, hogy elvesztette a nőiség fő szimbólumait: a haját és a mellét.”

A kiskamasz Okszana számára a nővé válás első jelei is azért okoznak szorongást, mert tudja, hogyha ő is nővé válik, akkor nem lesz képes tovább birtokolni az anyját. Minden, amit az anyja révén a női testtel kapcsolatban látott ‒ szex, megaláztatás, erőszak ‒ mély nyomot hagytak benne, ami miatt ő csakis szégyennel tudott a vonzalom, a vágy, a szexualitás bármilyen megnyilvánulására gondolni. És mégis ez az, amiért a test tapasztalatairól, így a halálról is igyekszik írni, mert meg akarja érteni, és túl akar lépni a szégyenen ‒ annak a szégyenén is, hogy ezt a könyvet írja. Miután egy ponton különböző művészek halottaikról készült alkotásairól elmélkedik, bevallja: „(...) miért írom le ilyen hosszan a saját anyám haldoklását és halott testét? Rengeteg fájdalom van ebben, és próbálom értelmezni, leírni valahogy ezt a tapasztalatot. De önzés is van benne: élni akarok tovább, vagyis kontrollálni akarom a saját testem. És elhunyt hozzátartozóim testét. Magamhoz veszem végre azt, ami hozzám tartozott, de anya haláláig mégsem fértem hozzá ‒ a testét. És közszemlére bocsátom, mint egy trófeát. Mint egy sebet, amit hosszú, nehéz harcban szereztem.”

Mi történik?

A hét könyve

A hét gyerekkönyve