Forrás: www.kulter.hu
„Apám a maga módján járta a hegyeket.” (7.) Merész mondattal indítja első kötetét Paolo Cognetti. ANyolc hegy egyrészről egy apa-fiú kapcsolat magaslatairól és mélységeiről szól, másrészről pedig egy önzetlen barátságot mesél el, amelyben a csendnek (is) ereje van, és a szavak életbölcseletekként sorakoznak egymás mellé. „Ha az, ahol beereszkedsz a folyóba, a jelen, gondoltam, akkor a múlt az a víz, ami átfolyt rajtad, az, ami lefelé tart, ahol már nincs semmi számodra, míg a jövő a felülről érkező víz, mely veszélyeket és meglepetéseket hoz. A múlt a völgyben van, a jövő a hegyen.” (34.)
A szerző három részre osztja a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent, Nyolc hegy című kötetét.
E szerkesztési elvvel érzékelteti az idő múlását, a karakterek fejlődését, továbbá a cselekményszálak folyamatos útját is nyomon követhetjük a végkifejlet felé.
Jóllehet a fejlődés idézőjelben indokoltabb lenne, ugyanakkor, ha az olvasó alaposabban górcső alá veszi a szereplőket, s a „természetes” (olasz) hegyi és/vagy városi környezetükben figyeli őket, akkor bizony csírájában is fellelhető a karakterfejlődés. Például a „helyi fiú”, Bruno esetében, aki ragaszkodott a hegyi léthez, de időközben családot alapított, felelősségteljesebbé vált, pontosabban „elköteleződött”, még akkor is, ha az nem tartott sokáig. Végzetét viszont beteljesítette. Fent, a csúcson. A kötet elbeszélője és főszereplője, Pietro pedig folyamatosan vívódik, fent és lent, számára a változás akkor következik be, amikor megtanul tisztán látni, amikor nem hagyja, hogy az édesapja iránt érzett dühe, sértettsége és bűntudata beárnyékolja a róla alkotott képét, ezáltal pedig esélyt ad magának egy nyugodtabb és boldogabb (vándor)életre.
De térjünk vissza a regény hármas felosztására.
Az első rész A gyermekkor hegye címet viseli, amely Granában játszódik, megismerjük a főhőst, Pietrot, annak családját, illetve Brunót, a „helyi fiú”-t. Kettejük barátsága elmélyül, Bruno szinte családtaggá válik, miközben fiatalságuk hajnalán sok kalandban vesznek részt. A megbékélés háza tizenhét évvel későbbi történéseket mesél el, központjában Pietro édesapja, Giovanni Guasti halálával.
A cselekmény azáltal bonyolódik, hogy az édesapa váratlan örökséget hagy fiára.
Így nyer értelmet a következő idézet: „Bármi legyen is a végzet, a hegyekben lakozik, a fejünk fölött.” (34.) Az eldugott, alpesi faluban Pietro és Bruno nem csak a bújót kezdik építeni, hanem a barátságukat is új alapokra helyezik. Vajon az elvesz(teget)ett időt vissza lehet hozni? Többek között erre is választ ad a harmadik és egyben az utolsó rész, az Egy barátom tele, amely egyfajta keretet ad a kötetnek, és megválaszolja a szövegben felmerült kérdéseket, így minden egyes puzzle-darabkát a helyére illeszt. „Apámtól azt tanultam […], hogy az olyan életekben, mint az enyém és az övé, nem lehet visszatérni arra a hegyre, ami az összes többi közepén áll, a saját történetünk elejére.” (251.)
A karakterábrázolásra, illetve azok belső indíttatásaira különösen érdemes odafigyelni.
A főhős és az elbeszélő, Pietro világot lát, sokszor utazik, és az adott várossal tovább tart a viszonya, mint a nőkkel: Nepálba is eljut; a hegyek iránti szeretete itt, a Himalájában csúcsosodik ki. Az édesapja, Giovanni Guasti, aki „mászás közben nem osztotta be az erejét, s folyton versenyben volt valakivel vagy valamivel, ahol pedig túl hosszúnak tűnt számára az ösvény, a lehető legmeredekebben levágta az utat” (7.), és „vele tilos volt megállni, tilos volt panaszkodni éhségre, fáradtságra, hidegre” (7.), karaktere szintén éles kontúrral megrajzolt, akárcsak a fiáé. A kötet vége felé pedig kiderül, személyiségük több hasonlóságot mutat, mint azt korábban gondolták volna. Mindketten a hegyek szerelmesei, csak vándorolnak és vándorolnak – valamit keresnek, hiszen „a múlt akkor bukkant elő, mikor a legkevésbé lehetett várni” (12.).
A kisregény festői helyszínei az alpesi hegycsúcsok, a Dolomitok, Milánó (érdekesség: az írói születési helye) és Grana, leírásuk pedig rendkívül érzékletes.
A hosszan ecsetelt tájleírás során a múlt és jelen összefonódik, maga a szöveg életszagú, az ábrázolásmód kiváltképp realista. Arról nem is beszélve, hogy a Cognetti-féle kódok a természetből fakadnak, ennélfogva még a kirajzolódó családi portré is hófödte. Jelenthetné a hófehér a tisztaságot, de az (túlságosan) egyértelmű lenne, és az (túlságosan) távol áll az író stílusától: „a nyár eltörli az emlékeket, ahogy megolvasztja a havat, de a gleccser az elmúlt telek hava, egy olyan tél emléke, mely nem akarja, hogy elfelejtsék” (152.).
Mindemellett fontos kiemelni, hogy Cognetti prózája az ellentétekre épül:
fent-lent, Dolomitok csúcsai–Milánó, hegyi lét–városi lét, apa–fia, múlt–jövő, élet–halál. Az ellentét(ek)re építkezés már önmagában is egyfajta feszültséget kelt, ugyanis a kötet főszereplője folyamatosan őrlődik, keresi az útját. Azonban Cognetti nem próbálja meggyőzni az olvasókat arról, hogy az általa elképzelt út vezet a helyes irányba.
Ő „csak” felmutatja, hogy igen, így is lehet élni; városi emberként vagy hegyi emberként.
Hogy igen, nagyon nehéz a berögzült családi mintáknak ellent mondani, s valami egészen rendkívülit alkotni. Például a hegyekben régiből újat építeni. A fent és lent örökös dilemmája, illetve a hozzá kapcsolódó létfilozófiai kérdések folyamatosan gondolkodásra késztetik az olvasót, ennélfogva a kötet üzenete nem teljesen egyértelmű. A cselekmény több apró szálon fut, aminek egyik gyűjtőhalmaza a családi és a baráti kapcsolatokhoz való viszony, másik halmaza pedig a természethez való viszony, ezek összebogozása pedig kihívás elé állítja az olvasót.
Tehát a Nyolc hegy rövidsége ellenére nehéz olvasmány. Nem a nyelvezetét, a stílusát illetően, és nem is a karakterek kusza halmaza, hanem a hátrahagyott üzenete miatt. Arra az üzenetre, ami nem teljesen egyértelmű, olvasónak feladja a leckét, többszöri, folyamatos átgondolásra készteti a mondanivalót illetően, míg végül a (lelkes) olvasó választ adhat arra kérdésre, hogy ki tanult többet: aki bejárta a nyolc hegyet, vagy aki képes volt feljutni a „világ közepén álló óriási hegy”, a Szumeru behavazott csúcsára?
Tudniillik a hegyek adnak. A tél elvesz. Kettő között pedig van egy életút – fent és lent.
Paolo Cognetti: Nyolc hegy, fordította Nádor Zsófia, Jelenkor, Budapest, 2018.
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott