Bod Péter Megyei KönyvtárKovászna Megye

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint

Forrás: litera.hu

„Milyen végtelenül nem érdekel – gondolta. Semmi sem érdekel, mert semmi sem elég érdekes. Ha bármi érdekes lenne, már kedvem lett volna írni róla; nem én vagyok a hibás, hogy semmit sem csináltam, hanem a létezés, amely ilyen modortalanul üres és unalmas” – mondja Kristóf, Péterfy Gergely A golyó, amely megölte Puskint című regényének egyik főhőse épp a regény teréből való kiliépés előtti pillanatokban sokatmondóan: az űr és az unalom érzéseinek állandósult jelenlétéért magát a létezést okolni nem jelent mást, mint vállaltan az űr és az unalom állapotában lenni. Kristóf életében szinte forgatókönyvszerűen lépnek fel és hatnak azok a romboló erők, melyek a kelet-európai ember (olvasó) elmúlt száz évében oly meghatározóak voltak, és amelyek ezen időszak ideológiáinak, ha nem is kimondottan és vállaltan, de szerves elemeit képezték. Ez pedig nem más, mint az erőszak örökölt és tapasztalt élménye, az izoláció, a hallgatás kényszere, ezek következtében a valódi konfliktusok elkerülése, döntésképtelenség, tehetetlenség, menekülni vágyás, párkapcsolati neurózis, mindezekkel párhuzamosan, pedig a környezetének folyamatos pusztulása, a pusztítás vágya, az alkoholizmus, a pszichózis, az öngyilkosság.

A regény a Waldstein család utolsó négy generációjának szenvedéstörténetét meséli el: űr és unalom, e kettő tölti ki életüket, és a józanságuk és ép eszük megtartása érdekében vívott harc. Mert akinek az erőszakkal és irracionalitással, az ostoba és pusztító hatalommal kell nap mint nap szembenéznie, annak örökös harc az élete. Kristóf nagyapja, Péter a két világháború közt cseperedő és tudományos karriert építő, szilárd polgári identitással rendelkező értelmiségi úgy őrzi és örökíti tovább regulaként az értékeket (az antik kultúra mélyreható ismerete, műveltség, tájékozottság és udvariasság mindenek felett), hogy a háború után akkor még gyermek lányával herkulesvári elefántcsonttornyába zárja magát. „[…] az ego maga a halálos komolyság. Mindenki, akit egója hajt, majd belehal a komolyságba. Ki kell nevetni, és azzal összetöröd” (54. o.) – mondja, és mélyíti magában a kint (vidék-tanulatlanság-ego) és a bent (város-műveltség-szellem) közt az árkot.

Műveltsége és tudása azonban vajmi keveset ér az élet emberi oldalán való navigációjában: a herkulesvári Waldstein-ház elvarázsolt kastély, melynek falai közt Olgának (Péter lánya) és később Kristófnak (Olga fia) esélye sincs arra, hogy felnőjön, hogy időben szembesüljön a kinti világ kihívásaival, és hogy megtanulja abban kialakítani saját életüket. Hogy ez kizárólag a politika és történelem által roncsolt polgári ideológia és berendezkedés – és ezek manifesztációjaként Péter tetteinek –, vagy épp a kommunizmus mint diktatúra ellentmondást nem tűrő erőszakossága ellen folytatott harc következménye lenne, nem egyértelmű. A regény nem vagy csak részben tematizálja a problémakört, mely egyébként elengedhetetlen a történelem és a történelmi traumák megértésében: az egyén sorsát a pártállami diktatúrában is az egyén saját, illetve más egyének döntései befolyásolják, és a párt önműködése is az egyes ember tetteiben való alkalmazkodásáról árulkodik. Nem is beszélve arról, hogy az egyének megélt történetei írják a történelmet, és az egyén az, aki a traumát a hatalom vélt vagy valós elnyomásához engedelmesen igazodva hallgatásával továbbörökíti a következő generációra. (Ez egy az egyben ugyanaz a kérdés, mely Szilasi László Luther kutyái című műve kapcsán is feltárható.)

Péter a polgári lét csődjének tapasztalatát, a felsőbbrendű műveltség és gondolkodás, a szellemi munka és kényelmes élet derékba törése miatt felgyülemlett frusztrációt, védtelenség és kiszolgáltatottság érzetet és a felsőbbrendűség tudatával kevert sértettséget örökíti Olgára. A Waldstein-ház illuzórikus közeg, amennyiben alig van kapcsolata a valósággal, így nem csoda, ha Olga a gyermekkori (anyja elvesztése) és felnőttkori (a férje elvesztése) traumáit egy bántalmazó kapcsolatban, és a fájdalom és tehetetlenség érzet elnyomását célzó, az űr betöltését mohón vágyó alkoholizmusban igyekszik feloldani. „[…] sem nem anya, sem nem feleség, sem nem gyerek, de még fel sem nőhetett, bár megöregedett már. Akit a szomjúság gyötör, anélkül, hogy bármi esélye is lenne arra, hogy a szomját gyógyítsa; aki sóvárog, anélkül, hogy meg tudná mondani, mi a vágya, aki halálosan elfáradt, anélkül, hogy meg tudná mondani, mit csinált, aki eltévedt, anélkül, hogy tudná, merre akart volna menni” – mondja róla a regény elbeszélője, aki Péterhez, Olgához és Kristófhoz is közel áll, sőt Olgához gyermekkora óta valami furcsa, szűnni nem akaró szerelem fűzi – a regény elbeszélője, az egyetlen, aki egyáltalán felismeri azt, hogy a belsejében tomboló, és épp ezért mélyre szorított érzelmek egyfelől hiába szorultak mélyre, ott hatnak, egészen a fizikális bénultság tünetéig, másrészt, hogy csakis ő lehet az, aki az érzelmek okozta konfliktusok kimondásával és nyílt vállalásával feloldhatja azokat. A többiek vagy minden elszántságuk és erőfeszítésük ellenére (és azzal együtt), mely azt célozza, hogy saját életüket éljék, kudarcot vallanak, vagy épp a határozott és konkrét tetteket megelőzendő elkerülő mechanizmusokat működtetnek. Más szóval, lebeszélik magukat a cselekvésről, vagy elbizonytalanítják önmagukat saját érzéseiket, vágyaikat, igényeiket illetően.

Péterfy regényében a háború utáni Magyarország jellegzetes szerepeit beteljesítő alakok vonulnak fel: az egykor fényes jövő előtt álló bukott polgáré, a világban unatkozó, felelősséget vállalni nem tudó fiatalé, a pártközelbe dörgölőző, később politikai szerepet vállaló asszonyé, a hun és ősmagyar történetbe belegárgyuló, botcsinálta kutatóé, aki tanulatlanságát és az abból fakadó kisebbrendűségi érzései által motivált agresszióját nem csak a hézagos elméletekben tolja kifelé, az ’56-ban kimenekült arisztokrata fiúé, aki a rendszerváltás után visszatelepülve céget alapít, majd az első, ám komolynak tűnő maffiafenyegetések miatt visszatelepül Németországba, a 90-es évek neonáci suhancé, aki estéként a bandával kijár a város szélére cigányokat verni, a gyerekkori traumák feldolgozatlansága miatt pszichotikus és talán éppen azért pszichológiát tanuló fiatal lányé. A sort persze, még lehetne folytatni, egy közös azonban mindannyiukban van: a keserűség, a tehetetlenség és a neurózis.

Péterfy pontosan mutatja be ezeket az alakokat, ám azon nem is lép túl. Mintha azt mondaná: ez van, ilyenek vagyunk, és ilyenek is maradunk, mert nem tudunk változtatni. Sötétség gomolyog előttünk, mert hiába a nevetés, az legföljebb csak pillanatnyi enyhülést adhat, annál messzebb pedig nem tekintünk. Pontos korrajzunk van, jövőképünk nincs. Péterfy pontosan érti, mit jelent az énre nézve a neurózis, pszichózis, tehetetlenség, stresszbetegség, alkoholizmus, mégsem tud vagy akar irányt mutatni. Ahogyan egyébként a fentiekkel összefüggő kérdésekben Szilasi László a már említett művében, ha nem is teszi meg egyértelműen, a lehetőséget mégis megfogalmazza. A golyó, amely megölte Puskint és a Luther kutyái persze csak távolról közelíthető egymáshoz már csak a műfaji összeegyeztethetetlenségüket tekintve is, ám mégis, mindkettő valami lényegit állít a múltunkról és a jelenünkről, a generációk által örökített betegségeinkről. Amiket meg lehet, és meg is kell gyógyítani.

Szmerka Dániel

Mi történik?

A hét könyve

A hét gyerekkönyve