Lars Svisdal: Semmirekellők

Forrás: konyvesmagazin.hu

A regény kényelmetlen, klausztrofóbiás viszonyokkal van tele, ami alól az anya-gyerek kapcsolatok sem kivételek, annak ellenére, hogy – a közvélekedés szerint – éppen ezeknek a viszonyoknak kellene a biztonság és a feltétlen szeretet fundamentumainak lennie. Svisdal mintha azt sugallaná, hogy valaki, pusztán attól, hogy anya lesz, nem válik varázsütésre jó emberré. Ez egyébként visszatérő meglátása a szövegnek, mely egy társadalmi tabut is ledönt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az anyák között is vannak nemtörődöm, agresszív, kontrollmániás vagy szeretni képtelen emberek, így léteznek rossz anyák is. A regény egyik érzelmi csúcspontja az a rész, amikor a szálló szomszédságában élő óvodás-kisiskolás korú kisfiú magában elképzeli anyja halálát:

„Aztán elsírom magam. Egyszer agyonverem az anyám. Egyszer majd péppé verem és ő nem fog visszaütni. (…) A nyakát ütöm, meg a kezét. És azt ordítom: Nem sírtam, hallod? Most sem sírok, te átkozott pokolfajzat! Hallod ezt? (…) Addig verem, amíg meg nem mozdul többé, és elhajítom a botomat. Aztán elfutok.”

A hosszú bekezdés a gyermeki fantázia túlzásaival mutatja be a toxikus kapcsolat elszenvedőjének érzéseit, és rántja le az anyaságot néhány mondatban a kultúránkban neki rendelt piedesztálról.