Tove Ditlevsen: Gyerekkor

Forrás: www.konyv7.hu

Tove Ditlevsen Koppenhága-trilógiája három kötetben vezet végig minket az írónő életének három fázisán: a gyerekkoron, a korai kamasz, de már független éveken és a fiatal felnőttkoron. Ditlevsen Dániában nagy presztízsre tett szert, azonban a világ csak évtizedes késéssel fedezte fel munkáit. A Koppenhága-trilógiát eredetileg az 1960-70-es években publikálták, azonban reneszánszát a néhány évvel ezelőtti angol és amerikai megjelenés hozta el. A trilógia első kötete a Gyerekkor, amely a kisiskolás évektől egészen a költőnő tizennégy éves koráig tartó időszakot mutatja be, amikor a konfirmációjával véget érnek az iskolás évek, és megkapja első munkáját.

„A legtöbb felnőtt azt mondja, hogy boldog gyerekkora volt, és talán még el is hiszik, de nekem aztán mondhatják.” – és ezen az alapálláson nem is csodálkozhatunk. Az 1930-as években járunk, Koppenhága Vesterbro negyedében egy szegény munkáscsaládnál. Távolról sem az a közeg, ahol az irodalmár álmok táptalajra bukkannának. Apja gyári munkás, amíg el nem veszti állását. Munkanélküliség, szegénység, prostitúció és alkoholizmus szegélyezi a mindennapokat, egy olyan közegbe csöppenünk ahol a kiskamasz barátságok a közös bolti lopás izgalma köré szerveződnek. Ebben a környezetben egy lány perspektívája és legnagyobb álma az lehet, hogy egy tisztességes szakmunkás férjet találjon, aki nem iszik.

A kötet a gyerekkor hangján szól az olvasóhoz, és ez a perspektíva sokat hozzátesz az őszinte hangulathoz. A gyermeki látásmódból fakad egyfajta természetesség és elfogadás a világgal szemben, amikor a körülöttünk lévő dolgokat nem racionalizálni és elemezni akarjuk, pusztán csak elfogadjuk, hogy valami valahogyan van. Ez a fajta ártatlanság azonban keveredik a visszatekintés hangulatával, a múlt és jelen idejű igék váltakozásával, ami ad egyfajta megnyugvást, hogy a Vesterbróból való kitörés sikerrel járt. Le lehet térni a közösség által előre vetített pályáról és más utak is járhatóak.

Akkor is, ha „[a] gyerekkor hosszú és szűk, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle.”– ahogy azt Ditlevesen állítja. Azonban a kötetet olvasva határozottan az az érzésünk lehet, hogy neki sikerülni fog. Nagyon erős meggyőződés árad a sorokból, ami átsugárzik minden nehezítő körülményen, hogy lehet másmilyen is az élet, és az a jövő, ami egy vesterbrói lánynak írva van az 1930-as években, az még sincs kőbe vésve. Van tovább, mint egy keményen dolgozó férj, aki nem iszik. Emiatt a céltudatosság és hit miatt nem válik nyomasztóvá a regény, emiatt nem süllyedünk bele a szegénység és jövőtlenség mocsarába, ami oly tipikus a magyar irodalomban. „Egyszer majd leírom az összes szót, ami átáramlik rajtam. Egy nap majd mások is elolvassák őket, kinyomtatva egy könyvben, és elcsodálkoznak, hogy mégiscsak lehet költő egy lányból is.” És lett is.

Az autofikciós jelleg, és az, hogy Ditlevsen bátran írt kemény témákról is, nagy port kavart a kötet eredeti megjelenésekor, hasonlóan, ahogy a Harcom sorozat is megbolygatta az irodalmi világot. Azonban a női perspektíva, a gyermeki szemszög és az érett felnőtt hangjának egymásra rétegzettsége, valamint az érzékeny írásmód és a kitörésre törekvés miatt ne lepődjön meg az olvasó, ha Elena Ferrante vagy Donatella Di Pietrantonio művei jutnak az eszébe olvasás közben.