Forrás: nepszava.hu
A történet szerint Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike azoknak az „öreg aggastyánoknak”, akik – ellentétben az „ifjú aggastyánokkal” – még emlékeznek, milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy állat bundájának puhasága. Nem mellesleg Josiró még tud angolul, ugyanis már egy minimális angoltudás bizonyítja, hogy a japán állampolgár idős, még annak a világnak a szülötte, melyet a mostani gyenge, járni, öltözködni, de még enni is alig tudó gyerekek már nem ismerhetnek. Az egynyelvű Japánban ugyanis a feje tetejére állt minden, a fiatalok helyett az idősek dolgoznak, az aggastyánok gondoskodnak az ifjúságról, így éldegél együtt dédunokájával, Mumei-jel Josiró is.
Az eladdig nyitott, befogadó sziget teljesen izolálódott, maga lesz az elszigeteltség. A lakosságot az álhírek győzték meg az új rendszer hatékonyságáról: „Amióta kiderült, hogy a városokba bevezetett áram végtagzsibbadást, idegbántalmakat és álmatlanságot – a nép nyelvén csak bzz-bzz-szindrómaként ismert tünetegyüttest – okoz, az emberek kezdtek ferde szemmel nézni az elektromos készülékekre. Az újságok olyan álmatlanságban szenvedő emberekről írtak, akik elektromos áram nélküli hegyi kempingekben úgy aludtak, mint a bunda.”
Bármennyire drasztikusan hangzik, a Tokió utolsó gyermekei leginkább szórakoztató és ötletes, közepesen nyomasztó disztópia. Legnagyobb erénye az a fekete humor és gyönyörű nyelvezet, amely még egy atomkatasztrófát is képes egyszerre röhejessé és festményszerűvé tenni. Yoko Tawada valóban kafkai tehetség.
Az erdő lakóinak életét rekkenő hőség és fullasztó füst nehezíti meg, holott már mindenki a telet várja. A szokatlan időjárás kinyomozása György úrnak, a hiú pulykának köszönhető, aki színes kupakokból készült nyakláncával felhívja magára az erdőlakók figyelmét.
7 éves kortól ajánlott